Machos Ferenc, a hazai labdarúgó-történet legjobb ötven játékosa közé beválasztott, nagyszerű csatár mondta az 1990-es évek elején, amikor már Magyarországon is rendszeresen lehetett a világfutball mérkőzéseit nézni (például a Screensport tévécsatornán): „A külföldi meccsek közül egyet sem hagyok ki. A magyar bajnoki találkozókról viszont öt perc után elkapcsolok. Akkor is, ha a másik adón mezőgazdasági szakfilmműsor megy.”

A hanyatlás már abban az időben is felfoghatatlan mértékű volt: még a hetvenes évek amúgy leszálló ágában sem gondolta volna senki, sőt hagymázas álmokban sem vetődött fel, hogy tizenöt-húsz esztendővel később követhetetlen valami lesz a magyar labdarúgásból.

Azóta a helyzet csak romlott.

Dénes Ferenc sportközgazdász szerint mindenekelőtt azért, mert a kilencvenes évek elejétől, a Bajnokok Ligája és a Premier Liga megalakulásától kezdve a nemzetközi futballban kiteljesedett a piacgazdaság. Ami, ugye, a rendszerváltásig nálunk nem létezett, utána pedig... Finoman szólva: gyerekbetegségekkel küzdött, kevésbé finoman – de még mindig nem durván – fogalmazva: súlyos ellentmondások terhelték. (Nem csupán – és nem elsősorban – a labdarúgásban.) „A gazdasági versenyt akkor sem álltuk volna, ha a legjobb pillanatban ér bennünket a futballüzlet kiterjedése – véli Dénes. – De az a magyar labdarúgás szempontjából a legrosszabb pillanatban következett be.”

Azt azért érdemes hozzátenni, hogy pénzügyileg korábban sem volt versenyképes a hazai futball. Miközben a Real Madrid vagy a Santos 30-60 ezer dollárért játszott egy-egy hírverő meccset a hatvanas évek elején, addig nálunk még a fővárosi nagycsapatoknál is 1600 forint volt a kalóriapénz. Viszont a labdarúgás társadalmi hatása messzemenően megmutatkozott: azzal a gyerekkel, aki bekerült az FTC-, a Honvéd-, az MTK-, az Újpest-, a Vasas- vagy az ETO-kölyökbe (és lehetne folytatni Debrecennel, Doroggal, Dunaújvárossal, Komlóval, Miskolccal, Ózddal, Péccsel, Szegeddel, Szombathellyel, Tatabányával), széles körben büszkélkedhetett a família. A csemeték abban a világban nőttek fel, amelyben a vasárnapi családi ebédeket is a mérkőzések kezdetéhez igazították, és sokan még azok közül is, akik nem feleltek meg az alkalmanként több száz srácot megmozgató toborzókon, egyenesen bűvölték a labdát, mert naponta több órán át fociztak a tereken. (Gondolják meg, hány labdaérintés az akár csak egy héten!) Arról nem beszélve, hogy a lurkók túlnyomó többsége – futballistaként befutott-e vagy sem – örök életére a labdarúgás bolondja lett. Azt persze nem hitte volna: felnőtt korára nem feltétlenül a magyar labdarúgás bolondja...

Teljesítmény nélkül

Profizmusnak annak idején híre-hamva sem volt itthon. A szocializmus és a hivatásos labdarúgás eleve kizárta egymást, bár Sárközy Tamás, az állam- és jogtudományok doktora, aki a magyar sport legkiválóbb szakértőinek is egyike, megjegyzi: „Minálunk a csekkszámlán és a Porschén kívül a szocializmus többet adott, mint a kapitalizmus. Mármint az ötvenes években. Aki akkor első osztályú, pláne válogatott labdarúgó volt, azt kivételes állampolgárnak tekintették. Az úgynevezett gulyáskommunizmus aztán sokat ártott a futballnak. Úgy vált az mind lagymatagabbá, ahogyan fokozatosan megszűnt a kiemelkedés különleges útja.”

Azért Albertnek, Benének, Farkasnak, Göröcsnek, Mészölynek, Tichynek lenni még mindig olyan volt, mintha Bessenyei, Darvas, Gábor Miklós, Latinovits, Sinkovits, Várkonyi Zoltán lett volna az ember – már csak azért is, mert ezek a labdarúgók, noha vb-döntőt nem játszottak, a világ tíz legjobb csapata között tartották a magyar válogatottat –, ám érdekes, hogy Dénes Ferenc is a hatvanas évek végére teszi a gerendák első megroppanását. Magam szintén azt gondolom: 1969, Marseille volt a választóvonal – a nemzeti együttes akkor esett ki először a vb-selejtezőkön –, de Dénes nem a franciaországi kikötővárosról beszél: „Abban a periódusban vált viszonylag rendszeressé a bunda és annak elsimítása. S bár már tényleg nem jutott annyi kiváltság, amennyi az ötvenes években, az extrákból még bőven maradt, és nagyon rossz üzenete volt annak – sőt a további évtizedek erkölcsi züllését megalapozta –, hogy az előnyökhöz teljesítmény nélkül is hozzá lehetett jutni.”

„Dolgozzatok!” – kiáltozta az angyalföldi közönség 1980-ban, miután a Vasas (kilenc akkori vagy későbbi válogatott játékossal, Mészárossal, Törökkel, Híressel, Komjátival, Farkas Tiborral, Zomborival, Kiss Lászlóval, Izsóval, Váradyval) idehaza 2-0-ra kikapott a portói Boavistától, ám a keserűen gunyoros felszólítás már a hetvenes évek elején felhangozhatott volna bármelyik magyar pályán, mert tehetség még sok volt, munka már kevés.

Eközben Nyugaton rájöttek: megfelelő fizikai felkészítéssel nemhogy ellensúlyozható, de semmissé tehető a finom technika. Már abban az esetben, ha a labdaművész nem fut annyit, mint az „iparos”... A legmagasabb szinten ez úgy jelentkezett, hogy 1974 és 1984 között kizárólag az „erőfutball” képviselőjének tartott NSZK és Anglia együttesei nyerték a BEK-et, s ezt a „tizenegyest” a totális labdarúgás feltalálójaként jegyzett Ajax mesterhármasa előzte meg. (Korábban a játékos latin futball dominált: 1956-tól 1966-ig csakis ennek a reprezentánsai vitték el a pálmát az első számú európai klubtornán.) Mifelénk viszont úgy szocializálódtak a tinédzserek, hogy a „pengés” elöl játszik, és még véletlenül sem megy hátra védekezni, mert az nem csupán fárasztó, de snassz is. A mintát a nagyok adták. Az MLSZ központi követelményrendszer kidolgozásával és mezeifutó-versenyek megrendezésével próbált meg javítani a labdarúgók kondícióján, de felnőtt futballisták erőállapotában kapitális változásokat már nem lehet elérni, ráadásul a tervutasításos szisztémával a legkevésbé sem rokonszenvező edzők és játékosok ott csaltak, ahol tudtak...

Mindent bele?

Ehhez járult – jegyzi meg Sárközy professzor –, hogy az olimpia-központúság jegyében az utánpótlásra szinte semmit sem költöttek, elhanyagolták az iskolai labdarúgást, és a futball egész rendszere korszerűtlen maradt. A következmények tekintetében nincs különbség a nyolcvanas és a kilencvenes évek között, ám az utóbbiakban fokozódott a romlás azzal, hogy a privatizáció nyomán rengeteg kis klub, valamint pálya szűnt meg. Hozzáfűzhető: a nemegyszer kalandor klubtulajdonosok jórészt állami pénzekre ácsingóztak, és ez a szándék mindmáig jelentkezik. (Nem mellesleg: az új vívmány, a társaságiadó-kedvezmény „rímel” a hajdani, teljesítmény nélküli előnyökre.) S az állam valóban jó partner volt: rezsimektől függetlenül, több évtizeden keresztül mindig mindent átvállalt. Már a kapitalizmus esztendeit éltük, amikor (hányszor!) elengedte a klubok hatalmas adósságait, sőt, 2001-ben 21 milliárd forintos futballprojektet tervezett, s bár „csak” néhány milliárdot invesztált a labdarúgásba, mintha nem tett volna bele még annyit – sőt semmit – sem...

Dénes Ferenc megerősíti: „Előbb-utóbb a számlát valaki állta. Pedig a futball és a futballüzlet technológiája egyáltalán nem titokzatos. Ha a rendszerváltás után szakmailag, gazdaságilag annak megismerése és alkalmazása felé indul a magyar labdarúgás, akkor – a leküzdhetetlen pénzügyi hátrányok ellenére – viszonylag jobb helyzetben lennénk. De hát csak nagyon kevesen voltak kíváncsiak rá, hogyan lehet ezt jól csinálni...”

Sárközy úgy látja, relatíve van fejlődés – köszönhetően az MLSZ jelenlegi vezérkarának –, mégis nő a távolság a nemzetközi és a magyar mezőny között. E folyamatot lelassítani vagy megállítani – szerinte – tíz-tizenöt évbe telhet. Nem nagy vigasz, ha arra gondolunk, hogy vb-n huszonhat, Eb-n negyven esztendeje járt legutóbb magyar csapat... A klubokat illetően még nagyobb a differencia, de ennek történelmi okai is vannak, hiszen a profizmus hiánya miatt még a szép időkben sem vívott BEK-döntőt egyetlen magyar együttes sem. (A maximum a Vasas, az Újpest, a Győr egy-egy elődöntője volt.) Nem csoda, hiszen a legnagyobb európai klubokban már az ötvenes-hatvanas években is nemzetközi játékosáramlás folyt: a Real Madrid, a Barcelona – miként manapság – külföldi sztárok seregét foglalkoztatta, az olasz klubok pedig majdnem annyi légióst honosítottak, amennyit igazoltak. Sőt: az itáliai és a spanyol válogatott oly sok idegennel – Altafinivel, Maschióval, Sormanival, Sivorival, illetve Di Stefanóval, Martinezzel, Puskással, Santamariával – állt fel az 1962-es vb-n, hogy a FIFA a torna után megtiltotta a távolba szakadt labdarúgók szerepeltetését a világbajnokságon.

„Ragyogó” szürke

De akkor még a legjobb nyolc között volt a magyar együttes. Hol van az már? És hol vagyunk most? Sehol. A hosszú évtizedek folytonos sikertelensége nyomán a lelkekben is leépült a magyar futball: a sportágak sportágának szinte mindenütt létező társadalmi hatása Magyarországon alig érvényesül. Az MLSZ jelenlegi elnöke arra is büszke már, hogy az NB I-ben háromezerről négyezerre emelkedett az átlagos nézőszám... Középtávon tízezres átlagban reménykedik, de el kell keseríteni: 1966-ban, amikor a válogatott a brazilokat verte a vb-n, a Vasas pedig 5-0, 2-0-t produkált a BEK-ben a lisszaboni Sportinggal szemben, a leglátogatottabb forduló nézőátlaga sem ment húszezer fölé. Ma pedig nincs játékos, nincs élmény, illetve, ha van, az dermesztő: részint a meccsek, részint a „szurkolás” színvonala miatt. Ahogyan fogyott a publikum, úgy vált mind meghatározóbbá az a hangnem a pályákon, amely még a mérhetetlen nívónál is jobban taszít. Ráadásul a futballra – mint oly sokszor már a múltban – rátelepszik a politika. Megint pénzt várnak tőle, nem is hiába, de annyit nem tud adni, amennyi kellene. Ellenben beleszólást kér, és az nagyjából annyira vonzó, mint egy mai NB I-es mérkőzés. Vagyis többe van a leves, mint a hús...

A levezető edzések helyett Dénes levezetését volna jó gyakorlattá tenni: „Aki a futballban mozog, az abból tud megélni. Annyiból, amennyi van. Minden egyes forintot muszáj megtermelni, valódi teljesítménnyel és vállalati marketinggel. Ez szükségszerűség. A felismerésnek is annak kell lennie.”

Egyszer.

Mert ma inkább az látszik, hogy a magyar labdarúgás szűkebb és szélesebb köreiben „púderrel” igyekeznek csinosítani a szépíthetetlent. Noha emberemlékezet óta csak a duma van, talán soha annyira nem vált ketté a futball, mint napjainkban: úgy-ahogyan létezik a valóságos, és virul a virtuális labdarúgás. De figyelem: aki ragyogónak igyekszik láttatni a lehangolóan szürkét, az tulajdonképpen belenyugszik a megváltoztathatatlanba.

Az üszkös lábon nem segít a kozmetika.