Zalaegerszegen született, édesapja jó hírű bádogosmester volt, édesanyja őt és öccsét, Ferencet nevelte. Lajos jelesen tanult és tehetségesen hegedült, Csuti Antal hatására azonban belekerült a sakkozás világába. Csutit az építőiparban súlyos baleset érte fiatalon, mind a két lába lebénult, csak mankóval tudott közlekedni. A „mester” rajongott a sakkozásért, és ezt a rajongást át is tudta adni a gyerekeknek. Néhány évvel kettejük találkozását követően eldőlt: Lajosból sakkozó lesz.

Elmondhatnánk, hogyan született Portisch kilenc magyar bajnoki címe, hogyan lett nyolcszoros világbajnokjelölt, sportágában idehaza miért is választották 23-szor az év legjobbjának, hogyan nyerte el A nemzet sportolója címet, s húsz sakkolimpiáján miként szerzett hat érmet, köztük egy sporttörténeti aranyat 1978-ban Buenos Airesben. A szakmai részletek helyett azonban elég csak abba belegondolni, hogy micsoda számokról beszélünk. Mennyi munka, játszma, döntés, lépés, hány ezer órányi felkészülés, s közben mennyi kétség és gyötrődés...

Meg mennyi alkotás és siker!

Elárulok egy titkot: a sakkozók szinte nélkülözhetetlen kelléke a jó memória, és Portischnak bizony nem igazán jó az emlékezőtehetsége. Ezt a hátrányt csak egyféleképpen lehet pótolni: hihetetlenül sok energiával. Kaszparov azt mondja, a munka maga a tehetség. Portisch pályafutása igazolja e tételt. Már eddig is több mint fél évszázadon keresztül dolgozott kitartóan, minden játszmájára rengeteget készült, a versenyek között csiszolta a képességeit, építette önmagát, a tábla mellett pedig mindig is kitűnően harcolt. A német–francia eredetű Lajos keresztnév hírnevet és háborút jelent. Stimmel. Azonban, ha Portisch mégsem Lajos lenne, akkor biztos Péternek, azaz „kősziklának” hívnák. Portisch keresztényi hite a megingathatatlanságának, a lelki egyensúlyának, az erejének a forrása. Hogy példát is említsünk: első nemzetközi versenyét 1955-ben, tizennyolc évesen Antwerpenben, az ifjúsági világbajnokságon vívta. A viadalt az akkor nála „fényévekkel” előrébb járó Borisz Szpasszkij nyerte, aki 1972-ben – Robert Fischer ellen – világbajnok lett. Portisch eközben ment a saját útján, napról napra növelte tudását, haladt felfelé a világranglistán, és 1980-ban, a világbajnokjelöltek elődöntőjében megtörtént az, amire huszonöt évvel korábban senki nem gondolhatott: Portisch kiejtette Szpasszkij exvilágbajnokot. Hasonlóképpen utasította maga mögé a dán Bent Larsent, ahogyan ugyanezzel a kitartó, makacs hittel hagyta le itthon Szabó Lászlót és Barcza Gedeont is.

Ugyanakkor tévedés azt hinni, hogy Portisch a karrierjét pusztán a munkájának és a kitartásának köszönheti. Ez kevés lett volna ahhoz, hogy legyőzze többek között a „legyőzhetetlen” örmény Petroszjant, a „rigai varázsló” Mihail Talt vagy az „óriáskígyót”, azaz Anatolij Karpovot. Ilyen sikerekhez szükség volt a bonyodalmakat kedvelő stílusára is, melynek segítségével mindig késznek mutatkozott az állás struktúrájának, illetve a küzdelem tempójának megváltoztatására. Ez a fajta abszolút nyitottság – a felmerülő problémák megoldása bármilyen lehetséges módon – csak a legnagyobbakra jellemző.

Ezek után vajon miért van Portischban bizonytalanság azt illetően, hogy ma is a sakkozást választaná-e? Egyrészt rajong a muzsikáért, legfőképpen az éneklésért, mely képességét ma ugyanolyan kitartó szorgalommal fejleszti, mint ahogyan fiatalon a sakkozását építette. Másrészt utálja a komputereket. Pablo Picasso a számítógépekről azt tartotta, hogy haszontalan jószágok, hiszen csak a válaszokat ismerik. A nagymester hasonlóképpen vélekedik: szerinte a komputerek – kész válaszaikkal – megölik a sakkozás lényegét, az emberi gondolatokat, s velük együtt a harcot meg az ahhoz szükséges tehetséget és hitet is. Márpedig Portisch Lajos hetvenöt éve éppen azt bizonyítja, hogy a táblán ezeknél semmi nem fontosabb.