„El kell faxolni a szövetségbe a banki kivonatot, továbbá a menedzser és a játékos által aláírt megállapodást, miszerint megkapták a pénzt, aztán...”

És a kolléga csak sorolja, én meg úgy nézek rá, mint Woody Allen az Annie Hallban a kiöregedett, mindazonáltal pompás visszatérésre készülő ripacsra, aki kuplékat énekelve szemlélteti a performanszot jeges rémülettel fogadó szerzőnek, milyen számra is gondolt comeback gyanánt.

Nehéz most átkötni, de a Pécsre szeretnék kilyukadni.

Pontosabban a magyar kosárlabdára, amely az utóbbi két évtizedben eltűnt.

A példa plasztikus. Tudniillik Pécsett éppen azt a mínuszt igyekeznek eltüntetni, amely a női együttes másfél évtizedes sikerkorszaka alatt halmozódott föl, s bár az egylet még létezik, úgy nehéz hírnevéhez méltóan szerepelnie, hogy a Vasas elleni bajnoki negyeddöntő előtt nem a győzelem nagysága, hanem a szövetségbe beérkező faxok száma kérdéses. Illetve az, kijön-e a gépből valamiféle hivatalos papír? S ha igen, az igazolja-e, hogy a baranyaiak már nem tartoznak X.-nek, Y.-nak, Z.-nek? Mert ha nem, a csapattól pontot vonnak le. Aminek persze nem az aktuális tényállást tekintve lenne igazi jelentősége – a Pécs ezúttal legföljebb bronzéremre jó –, hanem onnan nézve, hogy a mecsekiek alig néhány éve még Európát tartották rettegésben. Na ja, a csapat 2001-ben veretlenül jutott el az Euroliga négyes döntőjébe, s lett harmadik. Csak hát az előmenetelnek ára volt; Rátgéber edző nagyra tört, Rózsa igazgató pedig részint nem csapott az asztalra, hogy őt meg őt már ne hozzuk ide ennyiért, részint hiába várt a mecénásokra: azok a sikerek ellenére sem kopogtattak a Lauber Dezső sportcsarnokban...

Kopogtatni persze kopogtattak, csak később és egy volt játékos fővárosi lakásának ajtaján. „Visszük a tévét, az ágyat” – így a behajtók, s a döbbent kosaras kínos pillanatokat élt át, amíg bebizonyította: a használt pécsi lakásban nem neki, hanem a klubnak kellett volna fizetnie a közüzemi számlákat.

Pécs tehát sehol. S pénz sincs sehol.

De nem csupán Baranyában: országos szinten sem.

Ami e dolgozatban elsősorban azért lényeges, mert nincs ember, aki ne a bankóhiányra hivatkozna, amikor kosárlabdát elemez. Jó, a rendszerváltás előtt sem volt ideális a helyzet, ám a testkultúra irányvonalainak megfelelően tömegek bravúrkodtak a minden sarkon föllelhető klubokban, az így-úgy dotált, ugyanakkor feltétlenül kiszámíthatóan működő topegyletek pedig külföldön sem égtek. „Itthon miért nem működik az, ami a határon túl üzlet?” – íme a világ második legnépszerűbb sportágának hazai alapkérdése, amelyet baráti diskurzus során a rajongó rendre föltesz.

S tényleg.

Bodrogváry Iván, a sportág jelenlegi legmagasabb rangban lévő magyar elöljárója – a FIBA Europe döntéshozó testületének tagja, a nemzetközi és a hazai szövetség női bizottságának vezetője – amondó: a kulcsproblémát a kosárlabda budapesti halála jelenti.

– A rendszerváltás után a főváros, amely addig szépen dotálta a klubokat, gyakorlatilag egy fillér támogatást nem adott, s miután a multicégek vagy vidékre települtek, vagy csak szimplán nem a kosárlabdában találták meg tevékenységük reklámozási felületét, a játéknak Budapesten vége lett. Egykor azt sem tudtuk, meccsnapon átérünk-e egyik csarnokból a másikba, most meg a férfiélvonalban nincs pesti csapat, a nőknél pedig pofozógép mind.

Merengjünk?

Merengjünk!

Ahogyan a futballban az FTC, a Honvéd, az Újpest, a Vasas és az MTK jelentette a minőséget, a csúcsot, Európát, úgy a kosárlabdában a Honvéd, a MAFC, a Csepel, a Ganz-MÁVAG, illetve a BSE, a Tungsram és az MTK képviselte a nívót. Most a többség vagy vegetál, vagy… A Ganz-csarnok helyén raktár áll, míg az MTK-éban műfű zöldell második ligás labdarúgóknak. S hiába akad egy-egy erős vidéki bázis, mint a férfivonalon belehúzó Szolnok, ha a tradíciók fölszámolása a sportág szétesését vonja maga után. Ettől persze lehet ifjakat nevelni szépen, mint teszik azt, mondjuk, a Vasasnál, ám számottevő felnőttcsapat és pénzügyi in vesztíció nélkül nincs remény az előrelépésre, hát még a 80-as, 90-es évek női Eb-bronzainak, BEK-döntőjének (BSE) vagy Ronchetti Kupasikereinek (Sopron) megismétlésére. S egyáltalán: miben reménykedjen a kosárlabda, ha a fővárosban a futballt sem támogatják a szponzorok?

Semmiben.

Ahogyan anno Muszbek Mihály sportközgazdász fogalmazott e hasábokon: a gazdagok jövedelmük 3-5 százalékát fordítják imázsépítő szórakozásra, ám ez az összeg nem elég a nemzetközi szint eléréséhez, a kis-(családi) vállalkozások pedig képtelenek eltartani Európa-hódító együtteseket. De még az önkormányzatiságban erős vidéken sem tudnak nagyot álmodni, legalábbis a nagyobb városokban (Debrecen, Győr, Pécs) több sportágra megy el, tehát mintegy szétfolyik a tőke. Pedig összefogással, forráskoncentrációval igenis fölépíthető európai csapat, ahogyan az sikerült a hetvenezres lélekszámú Bourges-ban, amelynek női kosáregyüttese a közelmúltban háromszor nyert Euroligát. Sopront csak tízezerrel lakják kevesebben, adottságai is megfelelőek, ám a bevételnövelés végett koncerteket szervező, neves bank dotálta klub a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem képes versenyt tartani a kontinens elitjével, sőt most már annak középcsapataival sem. S nemcsak azért nem, mert a franciáknál jobb az életszínvonal, hanem azért sem, mert a Sopron az előnyeivel élve is csak aprópénzből gazdálkodik versenytársaihoz képest.

„Történelmi tettet hajtottunk végre: kis országból kis csapatként jutottunk el oda, ahová mindenki vágyik” – említette Székely Norbert tréner, amikor a Sopron három éve beverekedte magát az Euroliga négyes döntőjébe. S igen, az akkori föllépés csupán kirándulás volt gazdagéknál. A kontrasztot a FIBA vezetői is látják, emiatt döntöttek úgy, hogy az idén – az „über” büdzséjű orosz, spanyol és török egyletek ellensúlyozására – már nyolcas döntőt rendeznek a topsorozatban.

Más kérdés, hogy magyar egyesületeknek még e bővített mezőny is elérhetetlen.

S a szakadék a női vonalon kisebb. Jóllehet a Szolnok férficsapata most megcsípte a Final Fourt a harmadik számú klubtornán, az Euro-Challenge-sorozatban, egyebekben nincs ok ünnepelni. Például a válogatott a megemelt létszámú Eb-re sem jutott ki, noha a pótselejtezőn elég lett volna a baráti finneket vagy a pocakos portugálokat legyűrni; ráadásul az EuroChallenge afféle tartalékbajnokságnak tetszik, ha ránézünk a második számú sorozatra, a Eurocupra, s még inkább az ultrahiper Euroligára. Ezzel együtt a szisztematikusan építkező, a négyes döntő rendezési jogát is megszerző Tisza-partiaknak gratuláció jár – kivált, mert a hazai csapatok évekig kihagyták a kontinens tornáit –, ellenben Sándor Pál Ripacsokjának konklúziója e tekintetben is igaz: „Egyedül nem megy.”

– Tényleg nem – reflektál Rátgéber László, a férfiválogatott szakvezetője, a Szpartak Moszkva hölgyeivel Euroliga-győzelemig jutó sikeredző. – Ahhoz ugyanis, hogy a kosárlabda kosárlabda legyen, mély társadalmi beágyazottságra van szükség. Ez itthon nincs meg. Három területen kellene előrelépni: az iskolai oktatásban, az edzőképzésben és a létesítményfejlesztésben. Az persze nem várható el, hogy minden tornatanár zsákoljon az órán, mint Szerbiában, de az is nonszensz, hogy a gyerekek csak véletlenszerűen találkoznak a kosárlabdával...

Most mondanánk, hogy hol van már az 1955-ös Eb-arany, netán a mindmáig utolsó, 1987-es, a Körmend által prezentált BEK-fellépés, de inkább nem mondunk semmit, mert még demagógnak tűnnénk föl.

Továbbá – okkal – mérhetetlenül szomorúnak.

A szerző a Nemzeti Sport felelős szerkesztője

Palánk alatt