Angol–magyar napjainkban
Nem csupán a lakosság, de a nemzeti össztermék tekintetében is jelentős a differencia. Ám azt érdemes megvizsgálni, hogy a két ország mennyi pénzből s milyen módszerrel igyekszik visszaszerezni megszokott helyét az úgynevezett sportnemzetek körében.
A britek az 1996-os, atlantai olimpián csúnyán leszerepeltek: egyetlen aranyérem jutott nekik. A magyarok „Mohácsa” a 2008-as pekingi vetélkedőn jött el: a küldöttség csupán három elsőséget szerzett. A kudarc után mindkét országban azt a következtetést vonták le: növelni kell a sportra szánt támogatás összegét, mert – már csak a hagyományok miatt is – megengedhetetlen a tartós sikertelenség. Az illetékesek sportfejlesztésről döntöttek: a britek azonnal reagáltak, így a már-már szégyenteljes amerikai föllépés után egy évvel el is rajtolt új programjuk. Idehaza csak a 2010-es kormányváltás után következett fordulat a finanszírozásban.
A két modell teljesen eltérő választ ad a kihívásra, ám a britek már alighanem elkönyvelték: a helyes utat választották. Az eredmények legalábbis őket igazolják: a sydney-i és az athéni tizenegy, illetve kilenc arany még nem feltétlenül a reformnak köszönhető, ám a pekingi csúcsszereplést már nehéz mással magyarázni, mint azzal: bevált a stratégia. A brit küldöttség tagjai tizenkilencszer állhattak a dobogó tetejére a kínai versenyen, s a negyedik helyet szerezték meg az éremtáblázaton. Megelőzték – többek között – a németeket, a franciákat és az ausztrálokat is.
A UK Sport, az olimpiai és paralimpiai felkészülésért felelős intézmény 1997-ben jött létre. A szigetországi szervezet több mint százmillió fontot (hozzávetőleg 35 milliárd forintot) költ a legtehetségesebb és a legesélyesebb versenyzők támogatására. Azok a sportolók kapnak apanázst, akik bekerülnek a World Class Performance Programme-be. Az átláthatóság jegyében teljesen nyilvános, hogy melyik sportágnak mennyi pénz jut az adott költségvetési időszakban. Ebből a keretből az atlétika 25 millió fontot (8 és fél milliárd forintot) kasszíroz 2009 és 2013 között. Gyulai Miklós, a sportág hazai szövetségének elnöke nemrégiben lapunknak azt mondta: 85 millió forintból finanszírozták az ötkarikás felkészülést idehaza. Az összehasonlítás fölösleges, de tanulságos néhány brit példát megemlíteni: evezés (26 millió font/9 milliárd forint), kerékpár (22/7,7), vitorlázás (22/7,7).
Természetesen nem minden szakág úszik a pénzben, az eredménytelen vagy kevéssé népszerű sportágakat legföljebb életben tartják: bőkezű adakozásról nincs szó. Ráadásul a UK Sport honlapja el is ismeri: a példátlan méretű invesztíció a „nem teszünk engedményt” filozófiájára épül. Csak azoknak a sportágaknak a számlájára érkeznek átutalások, melyek kimagaslóan teljesítenek, vagy legalábbis bizonyíthatóan a kiválóságra törekednek. Az asztaliteniszezők például a fölsorolt összegek tizedéből (2,5 millió font, 875 millió forint) gazdálkodhatnak, de még ettől is rosszabb a súlyemelők vagy éppen a birkózók helyzete. Persze a magyar szövetségek, illetve élversenyzők sokat adnának az ilyen szegénységért... A kluboknak itthon sokkal kevesebb pénzből, jóval kisebb mezőnyből kellene versenyképes elitet kitermelniük.
A magyarországi „rendszerváltás” is éppen ellentétes irányba mutat, mint a brit. Idehaza a MOB nemhogy extra figyelmet szentel majd az olimpiának, hanem alighanem kevesebbet foglalkozik a versennyel, mint eddig, miután egy törvénymódosítással a magyar sportrendszer központjává vált. Felügyeli az egész struktúrát, pénzt oszt, megannyi feladatot lát el.
A testkultúrára szánt extra költségvetési források sem a tömegsportba vagy a hagyományosan sikeres olimpiai szakágakba érkeztek, hanem a csapatsportágakba. A döntéshozók az úgynevezett látványsportágak támogatóinak társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabállyal juttatták pluszforintokhoz a sportot. A koncepció az volt, hogy a tömegesítés akkor indul el, ha a népszerű, sok fiatalt megmozgató szakágakat támogatják. Az illetékesek azzal is érveltek a stratégia mellett: a kiválasztottak kevesebb állami támogatáshoz jutnak, s a fölszabaduló forrásokat az egyéni sportágak kapják.
Ami a versenyzők egyéni támogatását illeti, az elöljárók hasonló ösztöndíjprogramot dolgoztak ki, mint szigetországi kollégáik, még ha a brit projekt nagyságához nem is mérhető a magyar programé. A MOB kiemelten támogatja a londoni olimpián a legnagyobb eséllyel induló sportolókat, akiknek havi illetménye biztosítja a nyugodt felkészülést. A briteknél hasonlóképpen jutalmazzák a legjobbakat. Programjuk három szintet különböztet meg: a „pódiumot”, a „fejlesztést” és a „tehetséget”. Az első kategóriába azok tartoznak, akiket legfeljebb négy év választ el a csúcstól, a másodikba azok, akik már 2012-ben éremre számíthatnak, míg a harmadik a potenciális nyerteseket tömöríti. A két felső kategóriába együttesen negyvenhét sportág mintegy ezerkétszáz képviselője sorolható.
Valamennyi érintett szakág úgynevezett teljesítési programját szakmai igazgató felügyeli. Ő gondoskodik arról, hogy minden versenyző minden támogatást megkapjon, ami a csúcsteljesítményhez szükséges, beleértve a világszínvonalú trénereket, a sporttudományi és az egészségügyi hátteret, a meleg éghajlati körülmények között zajló edzőtáborozásokat, az akklimatizáció lehetőségét, a megfelelő számú nemzetközi tornán való részvételt.
Pénzben kifejezve: a természetbeni támogatás a kiemelt kategóriában fejenként évi 55 ezer fontot (csaknem húszmillió forintot), a középtávú reménységek körében 30 ezer fontot (körülbelül tízmillió forintot) ér. Ehhez egyéni kiegészítések is járulnak, melyek a várt siker – érem, az első nyolc közé jutás, illetve valószínű jó teljesítmény reménye – fényében évi 13-27 ezer fontot tehetnek ki.
Az összképet tovább árnyalja, hogy a források szétosztásakor figyelembe veszik az elit sportolók egyéb – például szponzori – jövedelmeit is, és amikor az első vonalból valaki eléri az évi 64 ezer fontos támogatási limitet, a brit átlagkereset durván két és fél szeresét, a dotáció csökken. Kiemelésre érdemes, hogy a sportvezetők külön figyelnek arra: azokat a versenyzőket ne szponzorálják tovább, akik a „piacról” is bevételhez jutnak. A véges állami forrásokat inkább oda csoportosítják, ahová – sok esetben az adott sportág „médiaérzéketlensége” miatt – nem érkezik pénz a magánszektorból.
A britek újkori sikereinek „ára” jelzi: az élsport drága mulatság. S a tökéletes körülmények közt tréningező, szépen támogatott sportolókkal mind nehezebb felvenniük a versenyt azoknak, akik beázó tetejű öltözőben „edződnek”...
