Az a Lewis mondta ezt, aki pályafutásának utolsó csatáját – csaknem kilenc évvel ezelőtt – éppen Vitalij Klicsko ellen vívta, és botrányos körülmények között, a közönség örömromboló füttykoncertjének közepette hirdették ki győztesnek a hatodik menet után. Ütései szinte fölszántották az ukrán arcát, akit a bíró nem engedett ki a hetedik menetre. Ha kiengedte volna, és utána lépteti le valóban riasztó sérülései miatt, akkor a mérkőzést – mivel a meccs túljutott a felén – le kellett volna pontozni. Klicsko pedig vezetett a pontozólapokon.

De nem csupán ezért furcsa éppen Lewistól hallani az egyébként eléggé régóta és sokak által vallott nézetet a súlycsoport válságáról, illetve a nehézsúly jelenlegi uralkodóiról, akikről a korábbi bajnok kifejtette: „Riválisaik nem erősek, nálam edzőpartnerek sem lehettek volna. A meccseik ennélfogva unalmasak.”

Való igaz, akkora a Klicskók fölénye a mezőnnyel szemben, hogy szinte biztosra vehető a győzelmük bármelyik kihívó ellenében. Erről azonban – lássuk be – nem ők tehetnek. Jó, egy kis őrültséggel izgalmasabbá tehetnék a meccseiket, ha nem mozgósítanák maximálisan azokat a képességeiket, amelyek a többiek fölé emelik őket: technikai tudásukat, rutinjukat, fizikai adottságaikat, intellektusukat. Ha egy kicsit könnyelműbbek lennének, ha nem a győzelem volna számukra a fontos, hanem a – céltudatos, racionális munkamódszerük mögött megbúvó – virtuozitásuk demonstrálása. De miért is tennék kockára a biztos sikert? Miért kockáztatnának, ha nem muszáj? És általában nem muszáj.

Emlékezetem szerint egyébként éppen Lewis volt az, aki szinte doktrínává fejlesztette a különösen Vlagyimirra jellemző biztonsági taktikát. Ebben nyilván döntő szerepet játszott edzője, Emanuel Steward, aki jelenleg Vlagyimir trénere. Talán nem véletlenül hasonlít több vonásában a fiatalabbik Klicsko ringbéli karaktere Lewiséhoz. Főképpen távol tartó egyeneseket üt, s ha túl közel kerül az ellenfél, akkor fog, támaszkodik. A találatok demoralizálják az ellenfelet, a meddő próbálkozások felőrlik erejét. Lewis még a régi legendás bajnokok – például és elsősorban Muhammad Ali – aurájából építkező nemzedékkel állt szemben. Olyan ökölvívók ellen kellett fölkészülnie, akik a régiek művészetét elsöprő erejű támadásokkal formálták harcmodorrá. E korszak kiteljesedett képviselője volt Mike Tyson. A nehézsúlyban alacsonynak számító ökölvívó derékból hajlongva betört az ellenfél ütéstávolságába, elfoglalta a területet, és pusztító – testre-fejre zúdított – szőnyegbombázásaival „végzett” vele.

A rajongók gyakran fölvetik a kérdést: vajon a fénykorában lévő Tyson megverné-e Klicskót? Szerintem ez megválaszolhatatlan. Maga Tyson is csak annyit mondott: Joe Frazier vagy Henry Armstrong stílusában küzdene, bebujkálna a balegyenesek alá, a hibákat kontrákkal büntetné, kemény test test elleni meccset vívna. A győztest nem tippelte meg.

Magam úgy gondolom, nincs válságban a nehézsúly. Van két ökölvívó, akiket egyelőre – úgy nyolc-kilenc esztendeje – nem tudnak megverni. Az ő meccseiken tényleg csak az az elméleti lehetőség jelenthet izgalmat, hogy hátha rossz napot fognak ki, vagy véletlenül bedugják a fejüket egy nagy ütésbe. Egyébként nem hiszem, hogy unalmasak lennének a mérkőzéseik, amelyeket rendre telt házas sportcsarnokokban, esetleg stadionokban vívnak, megannyi televízió közvetíti azokat. A többesélyes küzdelem drámai feszültsége a követő mezőny öszszecsapásain lehetne átélhető; már, ha nem úgy nézné e találkozókat az ember, hogy az ott megmutatkozó képességek vajon elegendők lennének-e valamelyik Klicsko ellen.

A feltörekvő bokszolók, úgy tetszik, kilátástalan helyzetben vannak: bárkit ütnek, a Klicskók ellen küzdenek.

Vitalij és Vlagyimir: verhetetlen páros