Miért nincs igazi magyar tenisz?
Nagyon leegyszerűsítjük a választ, amikor sommásan úgy fogalmazunk: a pénz (pontosabban annak hiánya) az oka mindennek. Ha mélyebbre ásunk, látható, hogy Keleten sem mindenütt dúskálnak az anyagiakban, másrészt nyilvánvaló: a magyar tenisz (ha tetszik, szélesíthetjük a kört: a magyar sport) a Murphy-törvény elveit szigorúan betartva haladt az utóbbi évtizedekben. Vagyis azt, ami elrontható, el is rontotta.
A rendszerváltás átalakította – a gyakorlatban: felszámolta – a sport korábbi támogatási rendszerét, az állam kihátrált e területről. Megszűnt a kiemelt teniszklubok finanszírozása, a forráselvonás megyei szinteken is lezajlott. A fővárosi és vidéki nagy egyesületekben pedig minden együtt volt, ami a sikeres tevékenységhez kellett: létesítmény, jól képzett edzői gárda, szakmai vezető és tapasztalat. A működő szisztéma életpályamodellként szolgálhatott kezdőnek, versenyzőnek, trénernek egyaránt. A napjainkra magánklubokká átalakult, önfenntartó egyesületek a profitban, a bevételt hozó, sokszor kontárnak tekinthető edzők által ledarált gyorstalpaló tanfolyamok szervezésében érdekeltek; hogy ez után mi történik a gyerekkel, az hiányzik a „koncepcióból”.
Az állam és az egyesületek kivonulása a felkészülés és a versenyeztetés támogatásából szép lassan az urak sportjából az elit sportjává tette a teniszt, mert a családokra maradt a finanszírozás minden terhe. Aligha vigasz, hogy ez a trend a világban is: a busás hasznot otthon tartó Grand Slam-rendezőket kivéve kevés nemzet tudja teljesen magára vállalni a terheket, szinte mindenütt a családi kasszától (is) függ a teniszező sorsa. Tény viszont, hogy külföldön a szövetségek, a versenyzőik sikerében érdekelt klubok igyekeznek csoportba szervezni az azonos korú játékosokat, s edzőt adva melléjük anyagilag, szakmailag segítik profi pályakezdésüket.
Itthon egykoron a nevelő egyesületeknél a szülő potom összegű havi tagdíjat fizetett, s ezért „mindent” megkapott; manapság pályát bérel, edzőt pénzel, felszerelést vesz, hazai és külföldi versenyekre utaztatja gyermekét, szállást fizet, s hipp-hopp, máris túlszalad a félmilliós kiadásokon – havonta. De nemcsak a klubokból, hanem az átfogó irányításból is hiányzik a pénz, márpedig a kielégítő finanszírozás alapvető feltétele egy szövetség működésének, hiszen források nélkül nem lehet szakmai programokat végrehajtani. Azok hiányában pedig nem fejlődhet a sportág.
Melyek a magyar tenisz lemaradásának legfőbb okai? A gyermeke versenyzői pályáját évek óta aktívan irányító szülő (Mikó Lászlóné), a Davis Kupa-csapatban egy évtizeden át meghatározó egyéniségnek számító játékos (Bardóczky Kornél), a hazai teniszadminisztráció legnagyobb tapasztalatú alkalmazottja (Droppa Erika) és a nagy nemzetközi kitekintéssel rendelkező versenybíró (dr. Nyírő László) egyaránt úgy látja: a pénztelenség a legfőbb „bűnös” – tegyük hozzá azért a kevésből is szakszerűtlenül költő, alkalmanként pazarlóan gazdálkodó szervezetet is –, ezzel együtt vannak egyéb bajok, melyek orvoslásával dollárezrek nélkül is előrébb tartanánk.
Bardóczky szerint az átlag magyar családnak megfizethetetlen a tenisz, ezért jobb esetben más sportágat választ a gyerekének, rosszabb esetben egyáltalán nem sportoltatja. Mind kevesebb itthon a versenyző, szűk a merítés lehetősége. A maiak talán nem is hiszik el, de egykoron 256 tagú mezőny volt a Budapest-bajnokságon, tülekedtek a résztvevők a vidéki versenyeken. Most más a helyzet. Sem a klubtanfolyam, sem az iskolatenisz nem jelent igazi utánpótlást a sportágnak. A jó játékosok akaratukon kívül is elkényelmesednek, mert nincs versenyhelyzet. Szakmai megoldásként a közelmúlt éljátékosa úgy véli, hogy a szövetség azzal tudná támogatni a tehetséges fiatal teniszezőket, ha nem pénzt adna a kezükbe, hanem 10 és 15 ezer dolláros nemzetközi versenyeket rendezne. „Ez egyfelől óriási anyagi segítség lenne a szülőknek, hiszen nem kellene gyermekeiket drága pénzen utaztatniuk a világban, másfelől szakmai támogatás a játékosoknak, hogy világranglistapont-szerző viadalon szerepelhessenek, s hazai környezetben kezdjék meg a felzárkózást a nemzetközi mezőnyhöz.” Az idei nemzetközi versenynaptár csak az áprilisi, 220 ezer dolláros női WTA-tornát rögzíti magyarországi helyszínként, miközben Románia több mint harminc, a spanyol, az olasz és a török (!) szövetség száz feletti versenyen kínál játéklehetőséget saját teniszezőinek (is). Nem kell jóstehetség ahhoz: néhány éven belül e nemzetek „töltik fel” a világranglistát.
Gyenge pont az edzőkérdés is, pedig ez kulcsterület, hiszen a trénernél dőlhet el, miből lesz a cserebogár. De szakember kezébe került-e a gyermek? – teszi fel a kérdést az országot körbeutazó teniszanyuka, gyakorta tapasztalván: „bárkinek” megengedik az edzősködést. A szövetség alkalmazottja is azt látja: a profitban gondolkodó magánklubokat a szövetség nem tudja rákényszeríteni arra, hogy csak tanult edzők működhessenek a pályájukon, s ez vidéken halmozottan igaz. A nemzetközi versenybíró szerint a hazai tenisz késve nyitott a profizmus felé. Míg évtizedekkel ezelőtt európai színvonalú versenyzőink voltak – Gulyás, Baranyi, Szőke, Machán, Benyik, Taróczy –, s mögöttük a második vonal (Szőcsik, Csoknyai, Varga) is számottevő erőt képviselt, addig ezeket a játékosokat akkor engedték „nyugatra” játszani és dolgozni, amikor már haza kellett volna jönniük, és itthon beállniuk edzőnek.
A szocialista sportvezetés annak idején „úri sportként” tekintett a teniszre, amely ráadásul nem is volt olimpiai sportág, és versenyrendszere kilógott a sorból: az Európa- és világbajnoki, valamint olimpiai szereplések alapján működő minisztériumi minősítés (és pénzelosztás) nem igazán tudott mit kezdeni a tenisszel. A rendszerváltás után is hiába voltak alkalmanként kiugró sikerek (a Davis Kupa-csapat 1992 és 1995 közötti menetelése, négy női teniszezőnk a top 100 mezőnyében, később Szávay, Fucsovics, most Babos eredményei), a sportok közötti hazai tradicionális értékrenden nem sikerült változtatni, a tenisz nem tudja önmagát „menedzselni”.
Ehhez járulnak a gazdasági környezet adta nehézségek: az egyesületeket és klubokat sújtja még az is, hogy „ipari” üzemnek minősülnek, így a gáz, a villany, a víz sokkal drágább, mint ha háztartási lenne. További gond, hogy az áfa-visszaigénylés is csak bizonyos esetben lehetséges. A magyar piac szűk mérete miatt drágák a sporteszközök, mindez gátja a szabadidős sportok terjedésének, amelyet még a szintén költséges pályabérlet is sújt, különösen télen. Így a tömegesítésről nem is álmodozhatunk. Ráadásul a szövetség hajója is viharos vizeken hányódik évek óta: a kiszámíthatóság helyett gazdasági és jogi instabilitás a jellemző, személyekkel és koncepciókkal való ötletelés folyik, s mindez korántsem érinti előnyösen a sportág összes kapcsolati rendszerét. „Balhés” helyre békeidőben sem szívesen fektetnek be pénzt a szponzorok, hát még gazdasági válság idején.
S ha nincs pénz, megáll az élet.
Néhány magányos vándor azért rendületlenül próbálkozik, ám az, ami napjaink magyar teniszében sikerként felmutatható, nem a rendszer terméke, hanem a tehetség, a tudás, a megszállottság és a családi háttér évtizedenként, ha egyszer létrejövő, csodával határos, véletlenszerű találkozása.
Honfitársak a világranglistán
Nők: 69. Babos Tímea, 70. Arn Gréta, 123. Czink Melinda, 156. Jani Réka, 306. Szávay Ágnes, 432. Marosi Katalin.
Férfiak: 301. Kellner Ádám, 453. Balázs Attila, 459. Lukács Dénes, 543. Fucsovics Márton, 954. Balázs György.
A szomszéd kertje mindig zöldebb
Ami a nálunk sikeresebb környező országokat illeti, az ex-Jugoszláviában az államnak alapvetően más volt a viszonya a profi sporthoz, a légiós élethez, az utazásokhoz, mint a keleti blokk többi tagjának. A volt Csehszlovákiában a wimbledoni bajnok Kodes (és sportminiszter barátja) kijárta az akkori pártvezetőknél – okulván a „disszidens” Navratilova és Lendl lelépéséből, amerikaivá válásából –, hogy a hazai rangsor 1–10. helyezettje profi státuszt kaphasson, s bekapcsolódjék a nemzetközi versenyzésbe.
Ehhez társult az ottani hokisporthoz hasonló elven működő, jól felépített regionális edzőközpont-hálózat és a szakmai követelményrendszer, melyet a két utódállam is megörökölt, s noha „szocialista vívmány”, mégsem tette tönkre. A románoknál két szupersztár, Nastase és Tiriac „személyi kultusza”, no meg jelentős pénzbeli támogatása főként a versenyrendezésre koncentrált, ennek következtében manapság sem ritka az olyan esztendő, amelynek során szomszédaink több tucat (dollárdíjazású) profi tornával segítik a román teniszezők kitörését és „helyfoglalását” a nemzetközi mezőnyben. Bulgáriában a Maleeva família ambíciói – s a Polgár lányokhoz hasonló családi tehetséggondozás –, majd a testvérek fényes sikerei adtak (némi) lendületet a sportágnak, ám visszavonulásuk után a bolgár tenisz is lejtmenetbe váltott.
Leginkább a lengyelek hasonlítanak ránk: ők ott ragadtak, s ma is ott vannak, ahol voltak, s ahol mi is szerénykedünk...
