– Állandóan foglalt a telefonja. Ennyire népszerű?

– Az nem kifejezés... Talán négy éve, Pekingben hívogattak ennyien, amikor azt találtam mondani, hogy a MOB olyan, mint egy utazási iroda. És mintha megállt volna az idő: abban az értelemben legalábbis, hogy változatlanul tarthatatlan a magyar sport helyzete. Ennek az eredménye a mostani kudarc is.

Akik figyelemmel kísérték a múlt hét végi eseményeket, azok nyilván kitalálják, hogy az idézett beszélgetésfoszlány főszereplője Kovács Tamás, a magyar kardvívó-válogatott szövetségi kapitánya. Az apropó pedig: a csapat a moszkvai Világ Kupa-verseny nyolcaddöntőjében kikapott a franciáktól, így – a vívás történetében először – nem lehet ott az olimpián. Az az együttes, amelynek elődei 1908-tól tízszer állhattak a játékok dobogójának tetejére, s amelyeket olyan nevek fémjeleztek, mint Fuchs Jenő, Kabos Endre, Petschauer Attila, Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál vagy éppen a legutóbbi, 1988-as diadalban részes Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Nébald György és Szabó Bence. Most oda egy embléma...

Kovács szerint amúgy semmi különös nem történt: éppen az lett volna meglepő, ha a versenyzők kvalifikálják magukat, miután egyénileg – Szilágyi Áront leszámítva – semmilyen számottevő eredményt nem értek el az elmúlt időszakban. A kapitány szerint a korábbi húzóemberek közül Nemcsik Zsolt és Decsi Tamás is önbizalmát veszítette, előbbi ráadásul – egzisztenciális okból – Olaszországban vállalt állást, a fiatalok pedig még éretlenek.

– Sajnos Peking után semmi nem változott, a magyar vívók ugyanolyan ósdi módszerekkel készülnek, mint azt megelőzően. A tervbe vett strukturális reformoknak, az ígért központi felkészítésnek a nyomát sem látjuk – magyarázza Kovács. – Elvesztegettünk négy évet, miközben az elnökségben a szakemberek helyett a pénzemberek kerültek többségbe. Remélem, a kardozók kudarca végre mindenkinek felnyitja a szemét, hogy most már tényleg nem mehet így tovább.

A sikertelenségből mekkora részt tulajdonít magának? – kérdezem a MOB-ban korábban sportigazgatóként tevékenykedő mestert, mire a válasz: „Én csak tavaly február óta dolgozom újra kapitányként.” Aztán idézem számára a Nemzeti Sportban nyilatkozó kétszeres olimpiai ezüstérmes Köves Csaba szavait, miszerint a jövőben aligha a „nyugdíjas Kovács Tamás” munkájára van szüksége a sportágnak. A reakció: „Köves Sydney óta, amikor kiszökött az olimpiai faluból, azaz cserbenhagyta az aranyra is esélyes csapatot, az én szememben bűnös ember. A legkevésbé sem érdekel, mit mond.”

A kapitány egyébként úgy véli, a jövőt illetően – furcsa módon – éppen a kardozók helyzete a legbiztatóbb a sportágban, mert „az utánpótlás-korosztály tele van ügyesebbnél ügyesebb gyerekekkel”. Ironizálhatnánk, hogy a kifutásra lesz idő bőven, hiszen kardcsapatban a négy év múlva esedékes riói olimpián nem rendeznek versenyt, de a helyzet ennél komolyabb: a jelen maga a blamázs. Melynek szomorú adaléka, hogy az említett Szilágyin kívül csupán a tőröző Mohamed Aida és a párbajtőröző Imre Géza mondhatja el magáról, hogy londoni olimpiai részvevő...