1. LÉTESÍTMÉNYHELYZET A sportinfrastruktúra állapotának minősítésére kevés pozitív jelzőt használhatunk. Még a csúcsdísz is hiányzik: Magyarország egyike azon kevés európai országnak, ahol nincs elfogadható állapotban lévő, korszerű nemzeti stadion. A kormány eltökélt ugyan a beruházást illetően, de az arénaépítés több tízmilliárdot emésztene fel, ami – a költségvetés helyzetét tekintve –nehezen kezelhető feladatnak tetszik. Ám a modern stadion hiányánál is nagyobb probléma a bázisok eltűnése és amortizációja. A sportnak manapság megannyi riválissal kell megküzdenie a gyerekekért, akik az élményt keresik a pályákon. A testkultúra fűtés nélküli öltözőkkel, beázó tetőkkel, szakadt felszereléssel nem versenyképes. Akadnak magánpénzből finanszírozott, prosperáló létesítmények, amelyeket a fogyasztók tetemes tagdíjaiból, illetve alkalmankénti befizetéséből tartanak fenn. Ezekhez azonban korlátozott a hozzáférés: ilyesmit csak a tehetősebbek engedhetnek meg maguknak.

2. SZAKMAI FELKÉSZÜLTSÉG A magyar trénerek tudását jelzi, hogy megannyi világklasszis kajakost vagy vívót nevelnek. De nem feltétlenül Magyarországon. A moszkvai Világ Kupa-versenyen olimpiai kvótát szerző kínai kardcsapatot például Szepesi László készíti fel. A szakértelem kiáramlásának oka: a pénz. A klubok idehaza képtelenek megfizetni a szakembereket, akiket – Magyarországról nézve – lebilincselő munkakörülményekkel, csinos bérrel csábítanak külföldre. Itthon? Logikus, hogy „minimálbérért” minimális teljesítmény várható el. A teljes összeomlás csupán azért nem következett még be, mert megannyi fanatikus van, aki a szinte reménytelen küzdelemnek szenteli az életét. A jelenség a sportvezetők körében is tapasztalható. Jól felkészült, profi menedzserek csak elvétve jelennek meg a klubok vezetőségében, mert megközelítőleg sem kereshetnek annyit, amennyi tudásuk piaci ára. A forráshiányos szövetségek sokszor a politikához menekülnek. Ha már a magánszférából, a piacról nem tudnak megélni, akkor a kiválasztott kapcsolatrendszerét és befolyását szeretnék forintokra váltani. Ez azonban tovább késlelteti a teljesítményorientált modell megjelenését, mivel nem az elvégzett munkát, hanem az „odaszólok” gyakorlatot állítja a középpontba.

3. GAZDASÁGI VÁLSÁG Az eddig részletezett tényezők közös eredője a magyar gazdaság krízise. A nem feltétlenül médiaérzékeny sportágakat korábban is messze elkerülték az üzleti alapú szponzoráció lehetőségét kereső cégek, ám ma már a mecenatúra kategóriájába sorolható megállapodások is mind ritkábbak. A vállalatok ugyanis mindenekelőtt a marketing- és reklámkiadásaikat mérsékelték, így több szerződés is kútba esett. Olykor objektív okai is vannak a sporttámogatás elutasításának: a multinacionális társaságok marketingpolitikáját a külföldi központban dolgozzák ki, s ha abba nem illeszkedik a testkultúrára fordított pénz, akkor hiába a magyarországi vezetés akarata, megállapodás nem jöhet létre. Idetartozik az önkormányzati támogatások csökkenése is: a nyomasztó anyagi helyzetben lévő helyhatóságok igyekeznek – akár erejükön felül is – támogatni a klubokat, ám e küzdelem mind kilátástalanabbá válik. Trendfordulóra nem mutatkozik reális esély: a magyar piac kicsi, globális ismertségű magyar sportoló nincs, a hazai együttesek és versenyzők nem konkurálnak az elittel a legtöbb pénzt mozgató sportágakban. (Néhány éve a nagy sportszergyártó cégek egyikének illetékese azt mondta: „Minden olimpiai érmet odaadnék egy top 10-es férfi teniszezőért.”) Másrészt a közönség sem fizet eleget: nem vesznek elegen jegyet, ajándéktárgyakat.

4. UTÁNPÓTLÁS Az Eurobarometer elnevezésű szervezet felmérései szerint a magyar a legkevésbé aktív nemzetek egyike az Európai Unióban. A gyerekek egyszerűen eltűntek a pályákról, ahogyan a pályák is eltűntek... A kormány diagnózisa helyes: a kabinet fölismerte, hogy gyors beavatkozás nélkül elhal a magyar sport. Kérdés, az úgynevezett látványsportágakat támogató cégeknek társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabály valóban helyes gyógymód-e. A több tízmilliárd forintot felemésztő projekt akkor lehet sikeres, ha a programok többsége a létesítményfejlesztésre koncentrál, s a pénz nagyobbik részét nem az elitképző intézmények, így a futballakadémiák nyelik el.

5. EREDMÉNYKÖZPONTÚSÁG A „Sportnemzet a magyar!” felkiáltás igazságának bizonyítási kényszere miatt fölöttébb ésszerűtlen a források fölhasználása. A tömeg- és szabadidősport keveset kap, a vezetés a versenysportra koncentrál. Az aranyérmek pedig átmenetileg elfedik a valóságot. Ha a londoni olimpián Berki Krisztián újra tökéletes teljesítményt nyújt, ha Sidi Péter keze nem remeg meg, ha Mészáros Anett jó napot fog ki, ha a kajakosok összelapátolnak három elsőséget, ha a vízilabda-válogatott tovább írja a történelmet, ha valamelyik birkózó meglepetést szerez, akkor kitűnő magyar szereplésről számolunk majd be. Az elöljárók leszögezik, hogy a magyar sport visszafoglalta helyét az élmezőnyben, az extra támogatások eredményei már látszanak, s a többi jól ismert fordulat is föltűnik majd a nyilatkozatokban. Szurkolunk, hogy az említett versenyzők valóra váltsák álmaikat, de annak is: a sportvezetés ezúttal ne használja majd takarónak a sikert. Mert nincs az a nyár, amelynek során a feltételrendszer hiányosságain, az alulfinanszírozottságon, a szakmai és morális válságon egyszeriben túl lehetne jutni.