Kevesebb a hazaadás
A hozzávetőleg 240 ezer lakosú település a világ legjobb együtteseinek egyikére büszke. A Lemgo csupán hetedik a Bundesliga-tabellán, de a 42 ezer lakosú település klubjában olyan játékosok szerepelnek, mint a 223-szoros német válogatott Florian Kehrmann. Nem éppen világváros Bourges sem: a 70 ezer lakosú helység női kosárlabdacsapata az utóbbi években már nem jutott a négy közé az Euroligában, de az utánpótlás-szekció uralja a francia mezőnyt.
Amint e felsorolás is jelzi, legföljebb közepes méretű települések is kiváló garnitúrákat mutatnak fel, miközben e városok gazdasági lehetőségei nem konkurálhatnak a milliós metropolisok teljesítőképességével. A siker receptje, hogy az adott régió erőforrásait a preferált klubra összpontosítják, így a választott sportágban klasszis társulatot építhetnek fel. Ám ehhez nélkülözhetetlen a helyi piac meghatározó szereplőinek öszszefogása. E „taktika” be is válik szépen: az emblematikus egyletek identitást formálnak, mi több, a helyi kultúra részei. Erre a jelenségre akad magyarországi példa is: a veszprémi kézilabdázók vagy a székesfehérvári hokisok az adott város védjegyei. A pécsi női kosarasok hasonló szerepet töltöttek be, ám a korábban oly sikeres csapat mára az összeomlás szélére sodródott. Sőt az utóbbi időben a Bakonyból érkező hírek is arról szólnak: a kézilabdaklub súlyos pénzügyi problémákkal küszködik. Úgy tetszik, a közepes méretű magyar városok gazdaságilag nem eléggé erősek ahhoz, hogy a kontinens elitjével versenyképes együttes fönntartásának pénzügyi feltételeit megteremtsék.
Pedig a helyi önkormányzatokat – e tekintetben – aligha érheti kritika. Olykor talán erőn felül is támogatják a csapatokat; a magánszektor – pénzügyi nehézségei miatt – főként a szponzorációs és marketingcélú kiadásain spórol, azaz kevesebb pénz jut a klubok patronálására. A kieső forintokat a helyi elöljárók igyekeznek pótolni, s ennek nem csupán érzelmi, hanem racionális magyarázata is van.
A magyarok meghatározó többségére a sportolók jó nemzetközi szereplése lelkesítően hat. A Tárki és az Image Factory 2008-as kutatása szerint a lakosság leginkább a versenyzők sikerei alkalmával büszke nemzeti hovatartozására. Egy másik tanulmány (mely 2009-ben és 2010-ben készült) azt mutatta ki: százalékos arányban a megyei jogú városok költötték költségvetésük legnagyobb hányadát a sportra. Amikor a támogatásról kérdezték őket, a helyi döntéshozók megemlítették: a közösségépítésben és a városmarketingben fontos szerepet játszik a támogatott sportklub. Az Image Factory vizsgálata a városok imázsát rajzolta meg médiamegjelenéseik alapján: a sikeres, ismert együttesnek otthont adó települések kiemelkedően jól szerepeltek e felmérésben.
Ennek fényében aligha meglepő: az amúgy szörnyű pénzügyi helyzetben lévő önkormányzatok is sokat áldoznak a sportra. Az elöljárók arra törekednek a hazai nagyvárosokban, hogy még az anyagi értelemben vészterhes időkben se csökkenjen érdemben a testkultúrára fordított összeg. A Kósa Lajos vezette Debrecen például csaknem egymilliárd forintot irányzott elő az idén a sportra. A csomag legnagyobb tétele a labdarúgó-akadémia patronálása (300 millió forint), és a sportkollégium működtetése is szép summát emészt fel (110 millió). Érdekesség, hogy a hajdú-bihari központban mindössze 300 ezer forinttal jut kevesebb a testkultúrára, mint tavaly. A Borkai Zsolt MOB-elnök irányította Győr 390 millió forintot ad az úgynevezett élő sportra, s az intézményrendszer fenntartására nagyságrendileg ugyanennyit költ. Miskolc önkormányzata növeli a múlt évi támogatást: a 628 milliós végösszegben szerepel az úszásoktatásra szánt 21 millió, valamint a létesítmények fönntartására előirányzott 321 millió forint. Pécs 40 milliárdos költségvetéséből 500 milliót fordít e célra: a klubok 205millióra pályázhatnak, a Pécsi Sport Nonprofit Zrt. 275 millió forintot kap, de cserébe még a kispályás futballbajnokság szervezése is hozzá tartozik, azaz a szabadidősportért is felel.
Budapest vonatkozó ráfordítása a legkevésbé sem konkurál a megyei jogú városok előirányzatával. Nyilván a főváros speciális helyzete, a kerületi önkormányzatok és a csúcsszervezet különös kapcsolata is nehezíti a sportra szánt összeg meghatározását, de tény: a fővárosi költségvetés 335 millió forintot különít el a testedzés finanszírozására. A vonatkozó jogszabálynak megfelelően főként az utánpótlásra, a fogyatékosok mozgására és a szabadidősportra áldoz.
Az előbbi adatok is jelzik, hogy a nagyvárosok igyekeznek segíteni a helyi sportélet fönnmaradásában, és támogatásuk nélkül a vidéki klubok helyzete rendkívül nehézzé válna. A fővárosi tagoltság viszont csak részben magyarázat a budapesti csapatok többségének versenyképtelenségére. (Persze ideális esetben egy jól működő sportvállalkozás nem – vagy csupán minimális mértékben – számít állami vagy önkormányzati segítségre, inkább kitermeli költségeit. Ez azonban Magyarországon – a piac kezdetleges állapota miatt – legföljebb utópia.)
A fővárosi sport agóniájánál is fájdalmasabb azonban, hogy úgy tetszik: eljön az idő, amikor a vidéki régiók sem lesznek többé versenyképesek a nemzetközi porondon. (Olyan unikumok mindig akadhatnak, mint a Győr női kézilabdacsapata, de a kivétel erősíti a szabályt.) Hiába az önkormányzatok kétségbeesett erőfeszítései, Omeyer vagy Narcisse magyarországi szerződtetése közösségi pénzből indokolhatatlan (nem szólva arról, hogy az összeg nagysága miatt lehetetlen is), a magánszektor, a sportpiac pedig minálunk nem elég erős.
Meglehet, ez a realitás: a magyar városok, a hazai gazdaság nem vetekedhet a dúsgazdag oligarchák patronálta keleti vagy az erős régiós összefogással működtetett nyugati vetélytársakkal.
Maradunk a lemaradásban?
