Aki mer, az veszít
Azaz egy számítógépes programra bízzák a pénzüket...
Ennek megfelelően a piac fejlődése nem áll meg, még ha a gazdasági válság lassította is a növekedés tempóját. A siker annak köszönhető, hogy a sportfogadás az internetnek köszönhetően új régiókat hódított meg. A világháló sokat segített a cégeknek, mert így nem kell irodákat fönntartaniuk, a személyzetet fizetniük, továbbá a helyi viszonyokat jól ismerő menedzsmentet alkalmazniuk. E térhódítás teljesen természetes a szabad piacon, a legjobb szolgáltatást kínáló társaságok más szektorokban is betörtek Kelet-Európába.
Ám az online fogadásokkal mégis akad némi probléma: a tippelés kultúrája nem importálható. A Premier Ligában nyilván elképzelhetetlen, hogy a futballisták „besegítsenek” a fogadóknak, de azokban az országokban, amelyekben a korrupció az élet más területein is gyakran föltűnik, a manipulált meccsek is megjelentek, és soha nem látott morális válságot okoztak. Magyarországon a hatóságok két tucatnál is több embert állítottak elő (eddig) a csalássorozattal összefüggésben, s az illetékesek még alighanem csak a jéghegy csúcsát kapirgálják.
A maffia azért vethette meg a lábát idehaza is, mert a sportpiac nem alakult ki, a sportág a professzionalizáció alacsony fokán áll. A koldusszegény klubok többsége fölfoghatatlan összegeket ígér, kitermelhetetlen pénz kifizetését vállalja, üzletileg értelmezhetetlen modellben működik, s korábban még a labdarúgók járandóságát is nagyrészt számla ellenében utalta át (már, ha egyáltalán). E miliőben a morálisan egyébként sem példamutató közeg szörnyű tempóban züllött le. Míg a sportipar centrumországainak topsorozatai (NFL, NBA, Bajnokok Ligája, Bundesliga, Premier Liga) kvázi érinthetetlenek, addig a periféria a bűnözői csoportok vadászterületévé vált.
Pedig a sportfogadással foglalkozó vállalkozások ma már nélkülözhetetlenek egy jól működő piacon. Rendkívüli forgalmat bonyolítanak le, és szponzorációs ráfordításuk visszakerül a sportba. A Real Madrid jelenlegi és a Milan korábbi mezszponzora a legismertebb cégek egyike, amely tízmilliókat fizet a kluboknak. Érdekesség, hogy a Bolton Wanderers vagy a Sevilla szintén kötött már megállapodást fogadási társasággal, azaz e vállalatoknak kvázi másodvonalbeli együttesekkel is megéri együttműködni, mert a megjelenés önmagában is fontos része az üzletnek.
Ugyanakkor a cégek efféle szerepvállalásáról élénk viták folynak, mert a társaságok szerencsejátékot kínálnak, s az állandó tippelés szenvedélybetegséghez is vezethet. Különösen érdekes helyzet alakult ki néhány éve a Lyon–Real Madrid BL-nyolcaddöntő idején. A Francia Labdarúgó Szövetség – a helyi jogszabályoknak megfelelően – megtiltotta a lyoni garnitúrának, hogy odahaza a mezén viselje „szerencsejátékos” szponzora emblémáját. Ám a csapat a spanyol törvények szerint idegenben a dresszére illeszthette volna a mecénás logóját, miközben a madridiak trikóján egyébként is ott virított a lyoniakat patronáló vállalat konkurensének emblémája...
Ez a disputa a jogi desszert kategóriájába tartozik, ám ez az ügy is a csalások miatt került a fókuszba. A követhetetlen sportfogadási piac ugyanis megannyi galibát okoz Európa és Ázsia keleti felében. Ezekben a régiókban az erre szakosodott maffia pénztermelésre használja az online portálokat. Mivel a bűnözők nem szeretnek kockáztatni, így szimplán megvásárolják a meccseredményeket. Magyarországon ezer euróért is le lehetett fizetni a futballistákat. (A szebb jövő reményében használjunk múlt időt...) Talán mondani sem kell, nem létezik olyan tevékenység, amelyet Cristiano Ronaldo vagy Messi ezer euróért elvégez...
Akadnak, akik a vonatkozó cégeket hibáztatják a csalások elterjedéséért, ám azok nem tesznek egyebet, mint szolgáltatnak.
S van ország, ahol már ennyi is elég a romláshoz. Főként, mert a nyomozók a maffiával kapcsolatban álló vezetőkre és játékosokra koncentrálnak, és talán sosem akadnak horogra azok az NB II-es futballisták, akik hárman összeálltak, megvizsgálták az oddsokat a meccs előtt, találtak egy kecsegtető ajánlatot, s fogadtak. Föltettek 30-30 ezer forintot a „zakóra”, majd a mérkőzés után hazamentek, s kivettek száznegyvenezret... Nem álltak senkivel kapcsolatban, nem maradt nyom és tanú. Egy időben még az NB III-as találkozókra is lehetett fogadni, pedig abban az osztályban akad labdarúgó, aki egész hónapban, három műszakos melósként nem keres annyit, amennyit egy príma tippel kasszírozni lehet. Volt időszak, amikor „névtelenül” előadott sztorik sorozatát hallgattuk végig a „bizniszről”; a túlélés kultúrája összekapcsolódott a fogadásokkal a magyar futballban.
A sportfogadási piac hódítása megállíthatatlan, azaz a kísértés megmarad. Arra kár lenne spekulálni, hogy a többségükben Gibraltáron és Máltán, továbbá kelet-ázsiai országokban bejegyzett cégek megregulázása jelenti a kiutat. A megoldás inkább a manipuláció kiirtása. Addig is nem az akadémiai rendszer, hanem a központi főügyészség a magyar labdarúgás egyetlen reménye. Ha nem találnak meg mindenkit, aki résztvevője volt a botránynak, akkor marad a „túlélő” üzemmód, mert úgyis meg lehet úszni.
Pedig a tanulságnak annak kellene lennie: aki mer, az veszít.
