Futballistaként nem tartozott a halhatatlanok közé, noha tagja volt annak az újpesti keretnek, melynek legjobbjai 1939-ben elnyerték a bajnoki címet és a Közép-európai Kupát. A KK-elődöntő visszavágóján a lilák – a második félidőben öt gólt szerző Zsengellér vezérletével – 7-1-re verték a Beogradskit, Guttmann Béla szakvezető pedig megnyugodhatott: „Belgrádban azt mondtam, nem leszek tréner többé, ha nem jutunk a döntőbe. Köszönöm a fiúknak, amiért nem kell felhagynom az edzősködéssel...” A döntő amúgy magyar bajnoki rangadóra hasonlított, mert azt az FTC-vel vívta az Újpest, és gyakorlatilag már az első mérkőzésen elvitte a pálmát, mivel 4-1-re nyert az Üllői úton.

Mindebben Fekete Árpádnak nem jutott főszerep.

Annál inkább Mexikóban, edzőként.

A Chivas elődjéhez, a Club Deportivo Guadalajarához harminchat éves korában, az Egyesült Államokból hívták, ahol a New York Hungária amatőrjeit trenírozta. (Magyarországot 1945-ben hagyta el, játszott Romániában, a dallamos nevű bukaresti Carmenben, majd Olaszországban, egyebek közt Comóban, Ferrarában, Cosenzában, Cagliariban.) Észak-Amerikából könnyű szívvel távozott, mert az ottani együttes futball iránti elkötelezettségére jellemző volt, hogy a játékosok a mérkőzések szünetében rendszeresen whiskyztek...

Ötvenhéttől viszont komolyra fordult a tréneri pályafutása, olyannyira, hogy a Club Deportivót rövidesen két bajnoki elsőség megnyerésére vezette, messzemenően igazolva azokat, akik azért kérték fel a klub szakvezetőjének, mert a legendás Orth György a negyvenes években megalapozta Mexikóban (is) a magyar edzők hírnevét.

A Deportivo duplázása után a másik guadalarajai csapatot, az Orót is bajnoki címhez segítette, s ekkor már olyan tekintélyt vívott ki magának, hogy 1963-ban – miként korábban Orthot – kinevezték mexikói szövetségi kapitánynak. Az észak- és közép-amerikai konföderáció tornáján, a CONCACAF Kupán irányította a válogatottat, melybe mindössze három Oro-futballistát hívott meg: Mota kapust, Ruvalcabát, valamint azt a Gustavo Penát, aki összesen 82-szer szerepelt a nemzeti együttesben, és az 1966-os, majd az 1970-es világbajnokságon a mexikói csapat kapitánya volt.

Harminchárom esztendőn át edzősködött második hazájában, amelytől csak huszonhárom év után, 1980-ban kapott állampolgárságot. Dolgozott a Pumasnál (e klub juniorjait nemrégiben volt balszerencséjük megismerni a Vasas – vagy inkább a Híd – mai „labdarúgóinak”), az Atlasnál, a Nacionalnál, a Tolucánál... Hol nem? Tizennégy mexikói klubnál állt alkalmazásban; utoljára (1990-ben) a Monterrey Tigresnél. Előtte meg a Leonnál. Az 1986-os vb-n ebben a városban meg Irapuatóban játszotta csoportmeccseit a magyar csapat, és Feketének – aki alig várta a találkozást honfitársaival – az első alkalommal azt kellett látnia, hogy a szovjet válogatott 6-0-ra legyőzi Mezey György együttesét...

Ennél nagyobb pillanat volt az életében, hogy Göncz Árpád elnök 1999-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet adományozta neki.

Az pedig már csak az utódoknak – legfőképpen Anita lányának – büszkeség, hogy ott van egy magyar a mexikói panteonban...