Az ukrán bokszoló a negyedik menet elején vetett véget a mérkőzésnek három fejre mért és egy, az összeeső ellenfél tarkóját csupán a levegőben követő, céltalan ütéssel.

Tehát: nagyjából három és fél menet, kiütés – az ember mégis úgy érezte, hogy nem látott semmit. Nyilván nagyon kevesen voltak, akik komolyan vették Mormeck meccs előtti nyilvános fogadkozásait, köztük azt, hogy ő majd vasakaratával fogja mentálisan lerombolni a nála négy évvel fiatalabb, 17-18 centiméterrel magasabb, 13 kilóval súlyosabb, csaknem húsz csata tapasztalataival vértezettebb, ökölvívói létét végig a nehézsúlyban élő, 49 kiütéses győzelmet számláló, gyorsabb, erőpróbái során szellemi kapacitá sait is mozgósítani tudó, nyolc éve veretlen ukránt.

Azzal együtt, hogy az emberek általában szeretik a meséket, a csodákat, amelyekben saját lehetőségeik föltáratlan távlatait igyekeznek fölfedezni, Mormeck fogadkozásának beváltásában nem lehetett hinni. De arra azért lehetett számítani, hogy valami ökölvívás-szerűséget látunk majd. Pél dául ütéseket, vagy legalábbis törekvést, hogy erre való képességeikből valamit fölvillantsanak a versenyzők. Nem villantottak. Mormeck ellenfele kinyújtott, tétlen keze alatt igyekezett annak testéhez simulni, mintegy elérhetetlen közelségbe kerülni hozzá, az ukrán pedig – nyilván a veszélyesebb ellenfelek miatt begyakorolt taktikát alkalmazva – lefogta, rátámaszkodott, cipeltette magát, amíg a bíró szét nem bontotta őket. A második menetben azonban ütött, Mormeck a földre került. Körülbelül már lehetett látni, hogy mi lesz a negyedikben.

Mégis, miről szólt ez a meccs?

Talán arról, hogy van akkora fölény, amekkorából már nem lehet látványt alkotni. És itt most nemcsak arról van szó, hogy Mormeck kicsi, könnyű, idős, technikai tudása, taktikai adottságai csekélyek a Klicskóéihoz mérve, hanem arról is, hogy lélektani muníciója sem volt ehhez ameccshez. Egyszerűen nem vállalta. Persze kesztyűt húzott, bement a ringbe, állta a tekintetcsatát, de ütni nem akart, talán, mert nem akart kapni. Magyarán: fölmérte a realitásokat, ennek megfelelően élte rövid életét a szorítóban, és ezzel megakadályozta, hogy ellenfele fölvillantsa erényeit. A meccs kritikusai sűrűn számon kérik Klicskón a feltartó és előkészítő balegyeneseket. Meg lehet kérdezni: miért, mikor és legfőképpen minek? Hiszen a bemelegítésnek is kevéske mérkőzésen Vlagyimir Klicsko learatta ötvenedik kiütéses győzelmét. A hatvanadik profi meccsén.

Lehet, hogy – a diadal sivársága ellenére – éppen a fölény mértéke, egyértelműsége késztette a közönséget hosszú ünneplésre, amikor (a Németországban igen népszerű) Vova a ring négy sarkában karjait magasba emelve tündökölt.

Lehet, hogy az is ott van a mérkőzés mondanivalói között: az erősebb is félhet.Klicsko láthatóan feszülten,magát túlságosan is fékezve kezdte a mérkőzést. Úgy tetszett, tart valami váratlantól, a lehetetlentől, ami esetenként így vagy úgy, de mégis lehetségessé válik. Ebben neki éppenséggel van tapasztalata. Vlagyimir háromszor kapott ki profi pályafutása során, mindanynyiszor technikai kiütéssel. Igaz, hallani itt-ott: elképzelhető, hogy ezekben a vereségekben ökölvíváson kívüli tényezők – például: rosszullétet előidéző anyagot kevertek a frissítő vizébe – is szerepet játszottak. Mindenesetre olyan kudarcok ezek, amelyek érthető módon óvatossá, esetleg túlságosan, talán a szorongásig is óvatossá tették. Sokan vélekednek úgy: kár, hogy ezért a semmiért bekapcsolták a televíziót. Kár, hogy ez a meccs egyáltalán létrejött.

Én nem sajnálom, hogy megnéztem. Rendkívül izgalmasnak találtam. Mégpedig azért, mert az a kérdés, hogy van-e olyan fölény, amely látványként nem nyilvánul meg, és hogy lehetséges-e a lehetetlen, a mindennapjainkat is érinti. Amiről ez a mérkőzés szólt, messze túlmutat az ökölvíváson, és igen fontos tanulságokkal szolgál.

Ment a jobb...