Az Éles iskolája
– Frissíteni kellene a Wikipediát!
– Mert?
– Az angol nyelvű verzióban az áll, hogy változatlanul a Dominikai Köztársaság női válogatottjának szakvezetője.
– Ezt inkább hagyjuk... Az internetes adatbázisokhoz semmi közöm, de az igazság az, hogy a közép-amerikai csapathoz sem volt sok. Szörnyű színvonal, borzalmas körülmények, szakmai nihil: nagyjából így tudnám öszszefoglalni az ott töltött hónapokat.
– Ellenben a veszprémi kézisuliban...
– Remek nívó, újabban nagyszerű feltételek, igazi kihívás. Úgyhogy elhiheti nekem: van kontraszt.
– A gyöngyösi férfi- és a kiskunhalasi női együtteshez képest is van?
– Ha a kérdés erre irányul: a hangulatom most összehasonlíthatatlanul jobb, mint a két felnőtt társaságnál volt. Bár a gyöngyösiekkel a klub történetének legjobb eredményét értük el azzal, hogy harmadikok lettünk a Magyar Kupában, ugyanúgy kiestünk az első osztályból, mint a halasi lányokkal. Az előbbi klubnál a bajnokság hajrájára nyolcan maradtak, az utóbbi kerete meg eleve alkalmatlan volt az élvonalbeli tagságra.
– Később időről időre szóba került a neve topcsapatoknál, a Veszprémnél, a Győrnél és a női válogatottnál is a lehetséges trénerek között, de mindig másra esett a választás. Pechszéria?
– Inkább azt mondanám: a már említett gyöngyösi és kiskunhalasi időszak után bizalmatlanokká váltak velem szemben a döntéshozók. Föltették a kérdést magukban, hogy milyen edző lehet ez az Éles, ha néhány hónapon belül két csapata is kiesik az NB I-ből. Aztán nyilván meg is válaszolták, és nem néztek a kulisszák mögé. De nem baj, most már nagyon jól érzem magam a bőrömben.
– Nem csodálom, az Éles Kézisuli tarol a gyerektornákon...
– Büszke is vagyok az eredményeinkre. A múlt évben két korosztályos csapatunk is országos első lett, továbbá szereztünk egy második meg egy negyedik helyet. Ráadásul a tizenegy éveseink januárban Belgrádban megnyerték a mini Európa-bajnokságnak nevezett nagy tornát. Lassanként olyanok vagyunk, mint a veszprémi férficsapat: mindenki bennünket akar megverni. A környékbeli iskolákkal fölvett kapcsolatoknak köszönhetően az összlétszámunk a százötvenhez közelít, az meg különösen reménykeltő, hogy a társaságiadó-kedvezmény nyomán befolyt pénzekből sokkal jobb körülményeket tudunk teremteni, mint korábban, amikor a büdzsénk hetven százalékát én álltam saját zsebből.
– És milyen edző a Józsi bácsi?
– Mit szépítsem: imád az összes gyerek. Amikor kell, olyan vagyok velük, mint a pokróc, de ha kiérdemlik, a játszótársukként viselkedem. Rendre hajnali fél hatkor kelek, hogy szervezzem az ügyeinket, és alig várom már a délutánt, a találkozást a srácokkal. Az egész napomat a kézilabda tölti ki, szerintem az amerikai elnök se melózik annyit, mint én.
– Az „iskolaigazgatói” poszt nyugdíjas állás?
– Még csak negyvenhárom éves vagyok, fogalmam sincs, mit hoz a jövő. De az biztos, alakuljon bárhogyan is az életem, a kézisuli megmarad. A többit meglátjuk.
– Ha megcsörrenne a telefon, és felajánlanák valamelyik válogatott, esetleg a Veszprém, a Szeged, netán a Győr kispadját, mit mondana?
– Amennyiben annak idején egy igazán ütős csapatnál próbálhattam volna ki magamat, más lenne a helyzet, így viszont... Türelmesen várok, de tisztában vagyok vele, egy darabig nem kell rohannom a készülékhez. Vagy ha igen, akkor egy szülő lesz a vonal túlsó végén, aki jelzi, hogy a kisfia belázasodott, és kihagyja az edzést.
