Joggal említette Roberto Perrone, a Corriere dello Sport szerkesztője: „Az olasz futball aranykorának vége. Az ezredfordulóig szinte minden extra klasszis Itáliába vágyott; olyan nagyságok futballoztak nálunk, mint Platini, Zico, Maradona, Falcao, Van Basten, Gullit, Rijkaard, Ronaldo, Zidane. (És az ötvenes-hatvanas évek világsztárjaira nem is tért ki. – A szerk.) Újabban azonban a Serie A pénzügyileg nem tudja felvenni a versenyt az angol és a spanyol ligával, ennek pedig logikus következménye, hogy a nívó tekintetében is elmarad mindkettőtől.”

A számok ezt messzemenően igazolják. A BEK és a BL történetében Itália büszkélkedhet a legtöbb döntős részvétellel – huszonhattal –, ám a 2003-as csúcsév óta csak négy elődöntőse volt, igaz, a Milan 2007-ben és az Inter 2010-ben elhódította a trófeát. (Kilenc esztendeje Milan–Juventus „olasz kupadöntőt” rendeztek Manchesterben, és a legjobb négy közé jutott az Internazionale is.)

A Milan a 2007-es diadal után már egyszer sem volt elődöntős, ezzel együtt Arsene Wenger Arsenal-edző olyan csapatnak látja a jelenlegi vörös-fekete társulatot, amely „szisztematikusan felépíti a játékát, és bármikor képes gólt szerezni idegenben is”. Ezért a francia tréner kulcskérdésnek tartja a továbbjutás szempontjából, hogy együttese ne nulláról – azaz gól nélküli döntetlenről, pláne 0-1-ről vagy 0-2-ről – kezdje a visszavágót. Az angol lapok egyszerűbbnek látják a helyzetet: „Az Arsenalnak nincs mitől félnie” – írják szinte egyöntetűen. Ezt támasztja alá a Milan legutóbbi hat bajnoki mérkőzésének változatos eredménylistája: három győzelem, egy döntetlen, két vereség. Ráadásul e meccsek felén egyetlen gólt sem ért el a csapat, melynek hovatovább annyi sérültje van, mint ahány egészséges játékosa... Az Udinese ellen a következő, meglehetősen kalandos összeállításban szerepelt a gárda: Amelia – Abate, Mexes, Thiago Silva, Mesbah – Emanuelson, Ambrosini, Seedorf, Nocerino (Maxi Lopez) – El Shaarawy, Robinho (Bonera). Ám Wenger úgy véli: a vetélytárs igenis megüti a legmagasabb színvonalat.

Erre mondják Itáliában: bárcsak mi is így gondolhatnánk!

Szentpéterváron nem nyilatkoznak ily hízelgően a riválisról. „A Benfica közepes csapat. A múltja nagy, de manapság nem tartozik a világfutball elitjéhez” – emlegetik az oroszok, akik azt sem mulasztják el felidézni, hogy a Zenit a másik portugál együttessel, a Portóval szemben vívta ki a továbbjutást a csoportkörben. „Először vagyunk a BL legjobb tizenhat csapata között, és újabb fejezetet akarunk írni a Zenit történetéhez” – jelentette ki Luciano Spalletti, az orosz klub olasz edzője, aki megjegyezte azt is: „A hidegre senki ne panaszkodjék. A futballhoz hozzátartozik, hogy időnként zimankóban is játszani kell.”

A Record című lisszaboni lap viszont nem kis iróniával azt írta: „Jégtáncban feltétlenül az oroszok a favoritok.” A Petrovszkij stadionban az UEFA képviselői is szemlét tartottak, és elégedettek voltak a talajjal. Elvégre nem nekik kell futballozniuk... S a Benfica számára külön hátrányt jelent az, ami máskor előny: nevezetesen hogy a portugál együttes keretét túlnyomó többségben dél-amerikai labdarúgók alkotják. (Közülük a brazil Rodrigót az Inter már kinézte magának, ahogyan korábban David Luizt és Ramirest a Chelsea, Di Mariát a Real Madrid.) Ám Jorge Jesus szakvezető – aki századik győztes Benfica-meccsét ünnepelte legutóbb, a Nacional elleni 4-1 alkalmával – bizakodó: a tréner (stílusosan) azt mondta, hogy „úgy küzdünk majd, miként annak idején a portugáliai orosz légiósok egyike, Dmitrij Alenyicsev”.

Az amúgy portói középpályás beceneve az volt: Spartacus...