Szepesi György kilencvenedik születésnapján idéztük fel 1964-et, a tokiói olimpia pólótornáját: „Rusorán, ússzál egyedül, teljesen egyedül!”

És most a nagy bajnok nélkül maradtunk.

A Vasas-családhoz tartozott, de játékosként csak három esztendőt töltött az angyalföldi klubnál: az ötkarikás aranyérmet is a Csepel Autó vízilabdázójaként szerezte. Az 1969-ben megszűnt kis klubban együtt játszott bátyjával, Tiborral – ezért szerepelt Rusorán II néven –, valamint Gallov Rezsővel, a kiváló író-újságíróval, az OTSH későbbi elnökével. Micsoda szám volt hatvanötben, hogy a Cs. Autó 4:2-re legyőzte a bajnoki címvédő Szolnoki Dózsát! Az meg még nagyobb, hogy a hetvenhárom kilós „kis” Rusorán többször is gólkirály tudott lenni a póló óriásai között.

Ragyogó tehetségére jellemző, hogy tizenkilenc évesen öt gólt szerzett a magyar–olasz meccsen (8:3), amelyen nem a juniorok, hanem a felnőttek találkoztak. Húsz volt, amikor olimpiai bronzérmet nyert –1960-ban Rómában –, de hát Rajki Bélától (is) tudjuk: a harmadik helyezés a magyar vízilabdában „nem számít”, ahogyan a második sem... Hatvannégyben aztán feliratkozott az ötkarikás győztesek Margit-szigeti márványtáblájára, majd abban az évben (1973-ban) vette át Gyarmati Dezsőtől a Vasas szakvezetői irányítását, amelynek során a válogatott – a szövetségi kapitánnyá kinevezett Gyarmati mester dirigálásával – „kétszeres” első volt: aranyat nyert az első póló-világbajnokságon.

Rusorán Péter a parton ugyanolyan klasszissá vált, akár a medencében, sőt kiteljesítette – már életében megszülető – legendáját: a piros-kék klub vízilabdázóit két BEK- (1979, 1984), egy KEK-(1985), kilenc bajnoki és három Magyar (Népköztársasági) Kupa-győzelemre vitte. A legragyogóbb játékosok is szinte apjukként tisztelték, mert edzői gyakorlatához tartozott, hogy a pólósok egyetemi, munkahelyi, magánéleti gondjaival is a legmesszebbmenőkig törődött. Ezért aztán Csapó, Faragó, Görgényi, Budavári, Kenéz vagy a hagyományokat most szakosztály-igazgatóként, illetve edzőként ápoló Méhes és Földi a vízből egyenesen tűzbe ment érte, aminek eredményeként a kilenc OB I-es arany közül egyet (1983-ban) százszázalékos teljesítménnyel, kettőt pedig (1976-ban és 1984-ben) veretlenül hódított el a Vasas.

Játékosként a hatvanas években még a világválogatottban is szerepelt. Edzőként szintén helyet követelt volna magának az álomcsapatban, de a trénereket sosem hívják All Star együttesbe.

Ezzel együtt e kivételes embernek nem lesz szokatlan odafenn, hiszen már itt, a Földön szédítő magasságokban járt...