Mesebeli Zambia
Afrika egésze azonban nem támadt fel.
Abban az évben (1974-ben), melynek során Zambia első döntőjét vívta a három közül, az Afrika Kupa-győztes Zaire 9-0-ás vereséget szenvedett a világbajnokságon Jugoszláviától. A csapat pont nélkül és 0-14-es gólkülönbséggel esett ki... Ám utána úgy tetszett: új korszak kezdődik a fekete kontinens futballjának történetében. Hetvennyolcban Tunézia 3-1-re legyőzte Mexikót, gól nélküli döntetlent ért el a címvédő NSZK-val szemben, és csak az előző torna bronzérmesétől, Lengyelországtól kapott ki (éppen hogy: 1-0-ra). Majd nyolcvankettőben Algéria felülmúlta az Ausztriával szemérmetlenül „bundázó” – és utóbb ezüstérmes – NSZK-t, kilencvenben pedig Kamerun a legjobb nyolc közé jutott, s a negyeddöntőben is csak százhúsz perces küzdelemben maradt alul Anglia ellenében (2-3).
Akkoriban azt lehetett hinni, a fejlődés megállíthatatlan, Afrika előbb-utóbb utoléri Európát és Dél-Amerikát.
Ám messzebb van e kettőtől, mint volt.
Igaz, Ghána 2010-ben szintén vb-negyeddöntőt vívott (csakúgy, mint 2002-ben Szenegál), de az Afrika Kupa, a földrész legnagyobb seregszemléje mindinkább kezdi elveszíteni báját és értékét. Noha a futballisták fizikai és technikai képességei jobbak a torna meccseinek színvonalánál, a látvány szegényes, a játék lassú volt, a kapott gól nélkül is csak ezüstérmes – és a kvalitások tekintetében alighanem a legjobb – Elefántcsontpart labdarúgói is rendszerint úgy mozogtak, mint jóllakott öregurak a vasárnapi ebéd után. (Tisztelet a kivételnek: Kolo Touré például kiemelkedett a mezőnyből klasszis – és mindvégig tökéletesen egyenletes – védőjátékával.)
Zambia persze joggal boldog, és nem „csupán” az 1993-as katasztrófa feledtetése miatt – már amennyire lehet azt feledni –, hanem azért is, mert az először győztes együttes nem kis meglepetésre hódította el a trófeát. A fővárosból, Lusakából érkező jelentések szerint az emberek –miközben egyszerre nevetnek és sírnak, az utcákon mámorosan dobálják le magukról ruháikat (na, nem mindet), az autókban dudálnak, a járdán meg imádkoznak – szinte el sem akarják hinni, hogy a válogatott elnyerte az Afrika Kupát. Persze tudják, hogy bekövetkezett a nagy diadal, hiszen a zambiaiak már akkor, amikor Sunzu a hálóba küldte a végtelennek tetsző ráadáspárbaj utolsó tizenegyesét, kitódultak otthonaikból, és hol a mostani hősök, hol az 1993-as légi szerencsétlenségben elhunyt tizennyolc futballista nevét kiáltozták.
Zambiában az angol a hivatalos nyelv, de a helyi újságok egyike az Afrikai Nemzetek Kupája francia elnevezésére (Coupe d’Afrique des Nations, rövidítve: CAN) utalt szalagcímében: „Yes, we CAN!” (Szabad fordításban: „Igen, megcsináltuk!”).
A páratlan történet valóban bearanyozta a vetélkedőt.
Ám ha Zambia nem jut a döntőbe, senki nem lehetne emelkedett...
ZAMBIA ELEFÁNTCSONTPART 0-0, 11-ESEKKEL 8-7
Afrika Kupa-döntő, Libreville, 35 000 néző. Jv.: Diatta (szenegáli).
Zambia: Mweene – Nkausu, Sunzu, Himoonde, Musonda (Mulenga, 12., majd helyette Felix Katongo, 74.) – Lungu, Sinkala, Chansa, Kalaba – Christopher Katongo, Mayuka.
Elefántcsontpart: Barry – Gosso Gosso, Kolo Touré, Bamba, Tiené – Tioté, Yaya Touré (Bony, 87.), Zokora (Ya Konan, 75.) – Kalou (Gradel, 63.), Drogba, Gervinho.
A 11-eseket belőtte: C. Katongo, Mayuka, Chansa, F. Katongo, Mweene, Sinkala, Lungu, Sunzu, illetve Tioté, Bony, Bamba, Gradel, Drogba, Tiené, Ya Konan. Kihagyta: Kalaba, illetve Kolo Touré, Gervinho.
