Az úgynevezett látványsportágak támogatóinak nyújtott társaságiadó-kedvezménynek és a tervezett stadionfejlesztéseknek köszönhetően több tízmilliárd forint folyik a magyar sportba: a pénz képes-e önmagában megváltoztatni a rendszert?

Ahhoz gondosan végiggondolt stratégia kellene, hogy a sporttámogatási rendszer szerteágazó intézkedései valamiféle szinergiává álljanak össze. Ezt nem látom. Nem tudatosan végiggondolt, minden elemre kiterjedő, elemzésekkel alátámasztott stratégia végrehajtása zajlik, hanem olyan koncepciójé, amelynek a kiindulópontja az: rendkívül kevés közösségi pénzt fordítottak a sportra Magyarországon, és ezen sürgősen változtatni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk. Az egyes lépések értékelhetők és fontosak. Nincs futballüzlet kulturált környezet nélkül: a stadionépítéssel jobb lesz a labdarúgás, de nem lesz világbajnok vagy BL-győztes csapatunk. Az utánpótlásra fordított pénz is változtathat: javíthatja például az eredményességet. Idehaza amúgy is ekképpen határozzák meg az utánpótlásrészleg feladatát: neveljen olimpiai bajnokokat, esetleg klasszis futballistákat. Az csak hosszú távon derülhet ki, hogy az attitűdök módosulnak-e.

Felkészült a magyar sportstruktúra arra, hogy tudatosan használja fel az extra forrásokat?

A jelenlegi struktúra azon az alapon működik – pénzügyileg is –, hogy sporteredményben mérhető sikert érjen el. S ha netán nem az a célja az utánpótlás-nevelő egyesületnek, hogy minden évben bajnokságot nyerjen, akkor az: mind több jó versenyzőt adjon a felnőtt mezőnynek. Kvázi munkaerőképzést végez. Ennek következménye, hogy a pufi, kevésbé tehetséges gyerekek kiszorulnak a pályáról. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy gonosz emberek dolgoznak a magyar sportban, de az egész rendszer erre kondicionálódott a második világháború után. Némi túlzással egyetlen mércéje volt: hány olimpiai aranyat termel. Ez a szemlélet a kultúra része lett, a társadalom így gondolkodik, a szereplők ehhez alkalmazkodnak. A támogatási rendszer elvben változtatni kíván, de nem biztos, hogy erre valóságosan hatni képes.

Ha a struktúra nem is, a világ megváltozott az utóbbi évtizedekben. Az Eurobarométer felmérései szerint mind kevesebben sportolnak Magyarországon, miközben a szórakoztatóipar rendkívül szegmentált, a kluboknak sok riválissal kell megküzdeniük azért, hogy a gyerekek sportolni menjenek. Miként győzhetnek a versenyben?

Akkor nőhet a sportoló gyerekek száma, ha a rendszerben dolgozók anyagi jóléte azon múlik, hányan fizetnek a sportolásukért, s a részvevők milyen szolgáltatást kapnak; ha a testnevelőnek attól függ a bére, hogy milyen órát tart, ha egy edző akkor keres jobban, ha több gyerekkel, magasabb színvonalon foglalkozik. Amennyiben a fizetések a teljesítménytől függnek, úgy lehet változás. Ha bármi más szempont megjelenik, akkor a szokások nem nagyon módosulnak.

Nincsenek olyan szakágak, amelyek eleve életképtelenek a piacon?

Egészen biztosan nincsenek. Mindig akad ember, aki kajakozni szeretne: vegyen tehát kajakot, lapátot, a közösség pedig teremtse meg a mozgás környezeti feltételeit, például a Dunán, aztán hajrá! Ettől megszűnne a kajaksport? Nem. Nyernénk nyolcvanhét aranyérmet? Nem. Ez döntés kérdése.

Magyarországon sportvállalkozások ingatlanfejlesztését is finanszírozzák a közösség pénzéből, mint például az FTC stadionépítését. Nem gátolja a piac fejlődését, ha egyes klubok támogatást kapnak, míg mások nem?

Ez kényes kérdés, ám van rá példa, hogy sikerül megőrizni a versenyegyensúlyt akkor is, ha állami pénz kerül a sportlétesítmény-rendszerbe.

Idehaza az is árnyalja a képet, hogy nagyon ritka az üzleti alapú szponzoráció: a támogatások többsége inkább a mecenatúra kategóriájába tartozik.

Nem szabad túlmisztifikálni a támogatást, ami egy jól működő sportgazdaságban kiegészítő bevételi forrás a sportszervezeteknél. Egyébként Nyugat-Európában sem ritka, hogy a cégek a társadalmi felelősségvállalás részeként tekintenek a sport támogatására. Nem emiatt működik rosszul a magyar sport.

E szerint rosszul működik...

A sportolói aktivitás kisebb, mint az uniós átlag, miként a háztartások sportfogyasztása is. Eredményességben sem érjük el a korábban megszokott szintet. Az előrelépés záloga a sportolási szokások megváltoztatása lenne.

Ilyen változás a sportra szánt forintok összegének növekedésében is látszana?

Természetesen. A sport egyike azoknak a területeknek, ahol a régi beidegződések megmaradtak. A középkorúak előszeretettel hangoztatják: amikor ők sportoltak, melegítőt kaptak az egyesülettől. Most tagdíjat kellene fizetni a klubnak, s hozzájárulni az utazási költséghez. Az átlagos középosztálybeli család a sportra nem szívesen áldoz, de természetesnek fogadja el, hogy fizetni kell a nyelv- vagy a zenetanárt.

Sűrűn hangoztatott érvelés, hogy a sport olyan speciális része a kultúrának, amelyet nem lehet összevetni a piac egyéb szektoraival.

Kétségtelen, a sportnak vannak nem szándékolt gazdasági hatásai, mint a közösségi erő megjelenése, a nevelésben betöltött szerep vagy a társadalmi költségcsökkentés, amely például az egészségügyben jelentkezik. Ám csak magamat tudom ismételni: akkor lehetséges az előrelépés, ha a szereplők jóléte attól függ, milyen szolgáltatási teljesítményt nyújtanak. Nem tudom elfogadni például azt az edzői érvelést, hogy kevés a fizetés, azért nem foglalkozik több gyerekkel vagy nem szán több időt a csapatra. Ha egy agysebész felnyitja a fejemet, akkor nem hagyja összevarratlanul azért, mert nem elégedett a bérével. Választott: ilyen feltételekkel döntött a szakmája mellett, s ha már elkezdte a műtétet, akkor be is fejezi.