Weisz Árpád Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, Solt városában született 1896-ban. A modern labdarúgás, a korszerű edzéstudományok és stratégia elfeledett, tragikus sorsú magyar atyja rendkívül sikeres trénerként vonult be a huszadik századi olasz futball nagyjai közé. A Törekvés kiváló játékosára 1923-ban, egy olasz–magyar válogatott mérkőzésen figyeltek föl a Padova együttesének képviselői. Abban az időben igen nagy tekintélye volt Itáliában a magyar labdarúgásnak, klubok tucatjai foglalkoztattak magyar labdarúgókat, edzőket.

Miután szerződést kapott, első itáliai évében hat alkalommal lépett pályára, és egyetlen gólt rúgott, igaz, azt rögtön az első mérkőzésén, 1924. október 19-én a genovai Andrea Doria csapata ellen. Szakvezetőként jóval sikeresebb volt: dolgozott – a többi közt – a Barinál, a Novaránál, majd a milánói Internazionalénál; az utóbbi klubot akkor már – a fasizmus neologizmusa miatt – Ambrosianának hívták, és Weisz nevét is Veiszre „olaszosították”. A tréner az 1929/30-as évadban bajnoki címre vezette az együttest; harmincnégy éves volt ekkor. Az olasz labdarúgás történetében a mai napig ő a legfiatalabb edző, aki aranyérmet nyert csapatával. Milánóban az első, nagy figyelmet kivívó döntése egy addig ismeretlen és szemtelenül fiatal futballista, bizonyos Giuseppe Meazza felfedezése és állandó szerepeltetése volt. „Balilla”, vagyis Meazza, az olasz labdarúgó-história első szupersztárja később sokszorosan meghálálta mesterének a bizalmat.

Weisz a legnagyobb sikereit mégis a Bologna mestereként érte el. Ehhez a klubhoz 1935 januárjában érkezett, és kétszer egymás után az első helyre vitte csapatát. A félelmetes, „Európát rettegésben tartó” együttes 1937-ben – 4-1-re lesöpörve az akkori idők sztárcsapatainak egyikét, a Chelsea-t – megnyerte a párizsi világkiállítás kupáját, amelyért az angol „tanítómestereken” túl közép-európai csapatok is vetélkedtek.

A Bologna fogalommá vált, Weisz pedig mind nagyobb dicsőségre tett szert. A háborúhoz közeledve azonban Olaszországban is megváltoztak a politikai és társadalmi viszonyok. Míg 1932-ben Mussolini még úgy fogalmazott, hogy „az antiszemitizmus nem létezik Itáliában, az olasz zsidók mindig derék állampolgárokként viselkedtek, és a haza katonáiként bátran küzdöttek”, hat évvel később, a faji törvények elfogadásával Olaszország is visszafordíthatatlanul a náci Németország karjaiba szédült.

A Bologna 1938. október 16-án otthon, a Littorialéban, a mai Stadio Dall’Ara elődjében 2-0-ra nyert a Törekvés-beli csapattárs Viola József edző dirigálta Lazio ellen. Weisz ezen a találkozón ült utoljára a piros-kékek kispadján. Benyújtotta lemondását, és családjával elhagyta Itáliát. A família előbb Párizsba menekült, majd Hollandiába költözött. Elölről kellett kezdeni mindent, de úgy tetszett, lassan egyenesbe jönnek a dolgok egy kicsiny városban, Dordrechtben. Ám 1939. szeptember elsején kitört a második világháború, 1940. május 10-én pedig Németország lerohanta a semleges Hollandiát. A Weisz családot letartóztatták és Auschwitzba deportálták, ahonnan nem volt visszatérés. Weisz Árpád negyvenhét éves korában, 1944. május 31-én hunyt el. Életéről 2007-ben Matteo Marani olasz újságíró könyvet írt Dallo scudetto ad Auschwitz (A bajnoki címtől Auschwitzig) címmel.

„A leglelkiismeretesebb, leglelkesebb, legodaadóbb játékosok közül való, aki a légynek sem vét, amit azonban hibájául is fel kell rónunk, mert a kíméletes játékkal ma bizony nehezen lehet boldogulni”– írták róla itthon még 1924-ben, az olimpiai előkészületek idején. S valóban, Weisz „Csili” egész életében nem tett mást, mint lelkesen, odaadóan, nagy szeretettel szolgálta a magyar és az olasz labdarúgást.

A Meazza stadionban emelt emléktábláját Massimo Moratti Interelnök felesége, Claudio Ranieri edző, Javier Zanetti csapatkapitány, Giuliano Pisapia polgármester és Mannó István, Magyarország milánói főkonzulja jelenlétében avatták fel. Egyszer talán itthon is méltóképpen emlékeznek majd rá...

Emléktábla Milánóban