Fojtogató futballipari dilemma: Euróbajnokság
A mértékadó Le Monde című francia napilap szerkesztőségi cikkben foglalkozik a labdarúgás pénzügyi problémáival és strukturális gondjaival. Hosszú interjút közöl Michel Platini UEFA-elnökkel is, aki a rendszer fennmaradásának zálogaként mutatja be az úgynevezett pénzügyi fair play szabályt. A szisztéma alapelve igen egyszerű: egyetlen klub sem költhet többet annál, mint amennyi bevételt – a futballal összefüggésben – elkönyvel.
A francia sportdiplomata megemlíti: a fizetésekre áldozott összeget akár a büdzsé hatvan százalékában is maximálhatnák. Az elöljáró úgy véli, az átlátható gazdálkodás, a veszteséges működés tiltása fenntarthatóvá teheti a kontinens klubfutballját. A rendszer krízise azonban olyan mélynek látszik, hogy e pozitív forgatókönyv megvalósulása nem feltétlenül reális elképzelés.
Kortárs költők
Nem is olyan régen történt, hogy a televíziós társaságok alapjaiban változtatták meg a futballüzlet dinamikáját. A médiacégek őrült pénzt fektettek a sportágba, miután a közvetítésekre óriási fogyasztói igény mutatkozott. Az elektronikus sajtónak köszönhetően a csapatok bevételei radikálisan nőttek. Nem csupán a jogdíjakból, hanem szurkolóik számának hirtelen növekedése miatt is.
A klubnak otthont adó településtől vagy akár országtól távol élő drukkerek nap mint nap láthatták a leginkább csodált együtteseket, így mind több pénzt fordítottak az azonosulás kifejezésére: elképesztő mennyiségű mez, zászló, sál fogyott az ajándéktárgyak értékesítésére szakosodott boltokban. Az üzlet pörgött: a Bajnokok Ligája sikere új távlatokat nyitott az iparágban, miután a kontinens sztárgárdái hetente találkoztak. Őrült verseny kezdődött a legjobb játékosokért, az átigazolási összegek az egekbe szöktek, a futballisták fizetése meredeken emelkedett.
A Real Madrid például 94 millió eurót utalt át Cristiano Ronaldóért a Manchester Unitednek, s kivásárlási árát egymilliárd euróban határozta meg. A portugál játékos évi 13 millió eurót kasszíroz a fővárosi csapattól. Az összeg értelmezéséhez segítséget ad a Barcelona szponzorációs szerződéseinek egyike. Amint az köztudott, a katalán társulat mezén sokáig semmilyen felirat nem szerepelt.
A klub a társadalmi felelősségvállalás jegyében változtatott e gyakorlaton, s az UNICEF szó helyet kapott a dresszen. A pénzügyi nyomás végül arra kényszerítette a spanyol csapatot, hogy változtasson politikáján. A piaci árakhoz képest príma üzletet kötött: a Qatar Foundation hat évre 140 millió eurót fizet a trikón olvasható szövegért. Minden idők legtöbb pénzt garantáló megállapodásainak egyikéből Cristiano Ronaldo megszerzésére és kevesebb mint háromévi bérére futná. S akkor még szó sem esett Xavi, Messi, Iniesta, Fabregas meg a többi klasszis, továbbá Guardiola tréner fizetéséről, az utánpótláscentrum vagy a stadion fönntartásáról.
A jegybevételből, a többi szponzori pénzből, a televíziós jogdíjakból, az ajándéktárgyak értékesítéséből képtelenség fedezni a tengernyi kiadást. Főként manapság, amikor globális gazdasági válság nyomorítja a piacot.
A fogyasztók kevesebb pénzt fordítanak szórakozásra, s azokért az eurókért iszonyatos a verseny a mozik, a kalandparkok, a színházak és a megannyi rivális sportvállalkozás közt. Éppen a konkurencia miatt nem jön szóba a fizetések radikális csökkentése, a nézők ugyanis csak a csúcstermékre kíváncsiak. (Természetesen a csapatok törzsszurkolói bázisa, az érzelmi alapon kötődő drukkercsoport kivételt képez.)
A televízió, ha teheti, a legjobb meccset tűzi műsorra, így a klubok előre menekülnek, s igyekeznek – le he tő ségei ken túl is – minél erősebb játékoskeretet kialakítani. Néhány együttes az utóbbi időben váratlan segítőt kapott: orosz oligarchák és dúsgazdag arab sejkek vásároltak meg csapatokat. Roman Abramovics megannyi klasszist vett a Chelsea-nek, miként – a katari befektetőknek köszönhetően – kedvére költekezhet a Manchester City és a PSG is. (A kevésbé patinás manchesteri társulat alighanem minden idők legértékesebb tartalékcsapatát mondhatja magáénak...)
Helyzetben
A Platini vezette UEFA felismerte, hogy ez az út a csőd felé visz, igyekszik is beavatkozni a katasztrófa előtt. Ám a hirtelen átállás csaknem lehetetlennek tetszik, mert a futballisták fizetésére nem elég a klubok bevétele. Ennek nyomán – például Manchesterben – alighanem kreatív könyvelés kezdődik.
Előfordulhat, hogy a katari alapítvány, amely kizárólag az Araböbölben végez nonprofit tevékenységet, úgy határoz, céljait semmi nem segíti elő jobban, mint egy mezhirdetés az angol bajnokságban szereplő együttes dresszén. Nem lesz könynyű helyzetben az UEFA, mivel az arab marketingesek zavaros projektjét nem kérheti számon a brit klubon. Ám a szövetség eltökélt, s beavatkozást ígér.
E határozottság máris erőteljes fellépésre ösztönözte a sportvezetőket. Sandro Rosell Barcelona-elnök például azt kérte a szervezettől, állja a játékosok fizetését az Európa-bajnokság idején. Az elöljáró felvetése logikus: a klub hihetetlen üzleti kockázatot vállal, amikor szinte komplett keretét elengedi egy másik szervezet eseményére. Az UEFA szép profitot termel az Eb-vel, a válogatottmezek jól fogynak, a spanyol kocsmárosoknak is príma forgalmuk van, csak a Barcelona nem nyer semmit. Legföljebb veszít.
Néhány játékosának értéke növekedhet ugyan, de e haszon nem vethető össze azzal a kárral, ami például Xavi esetleges keresztszalag-szakadásával érheti. A csapat esze fél évre kiesne, csökkenne az esély a BL-címre, a bajnoki aranyra, a kupasikerre... És e rizikóért a katalánok még fizetnek is, hiszen a labdarúgók bérét nem vállalja át a szövetség a torna idejére. Ez a dilemma jól illusztrálja, milyen vékony mezsgyén mozog a csúcsfutball. Hamarosan felelnie is kell a kérdésre: üzlet vagy sport?
Kiugratás
Nincs kizárva, hogy a felvetésre a fogyasztók, azaz a nézők adják meg a választ. Meglehet, nem is késlekednek a felelettel: a topegyüttesek nélkül rendezett találkozók értéke ugyanis a zéróhoz konvergál. És ha a pénzügyi fair play arra kényszeríti a nagy csapatokat, hogy minden eurót megbecsüljenek, akkor sürgetik majd a televíziós jogdíjakból származó bevételek elosztási elveinek újragondolását. Több ligában is működik a szolidaritás, azaz a nagy klubok lemondanak némi pénzről, így a kisebb együttesek többet kapnak annál, mint amennyi az üzleti logikából következne. Ha a Manchester United nem hajlandó többé kvázi „adakozni”, akkor aWolwerhampton és a Norwich azonnal nehéz helyzetbe kerül. Márpedig a határokon kívül mind érdektelenebbek a klasszisok részvétele nélkül zajló meccsek: a Cesena–Catania, a Wigan–Swansea vagy a Santander–Zaragoza mérkőzés lényegében értéktelen áru a globális piacon.
Az UEFA logikus és kemény döntése pedig arra kényszerítheti a klubokat, hogy kiugorjanak a rendszerből. Mert senki ne gondolja azt, hogy az észak-amerikai profi bajnokságok véletlenül működnek franchise-rendszerben: a topmenedzserek irányította modell képes a leginkább megfelelni a kortárs sportpiac kihívásainak. A zárt szisztémában bevezethető a fizetési sapka, a draft intézménye, a siker pedig garantált. Székelhetne csapat Moszkvában, esetleg Londonban, Manchesterben, Milánóban akár kettő is, ám nem maradna ki a csúcsligából Róma, Párizs, München, Liverpool, Madrid, Barcelona, de még Donyeck sem.
Ma utópia az európai profi futballliga létrehozása, miként a Bajnokok Ligája is az volt huszonöt éve, vagy a szintetikus anyagból készült labda három évtizede. Ám ha a professzionalizáció nem áll meg, s a futballisták értéke tovább nő, akkor aligha marad hely ideáknak, mert az üzlet törvényszerűségei felülírják az eszméket.
Pedig csupán a környezet változott meg, a lényeg nem: a futball a világ legkelendőbb áruinak egyike.
