De ha már a közösség pénzéből finanszírozott televízió megszerezte magának a közvetítés jogát, úgy gondoltam, a régi módszert választom: leülök a képernyő elé, és rábízom magam a tévéstábra, amelynek megfelelően kiválogatott és felkészült munkatársai nyilván nemcsak az éppen képernyőre kerülő eseményről, hanem minden más versenyről összegyűjtik nekem azt, amit kell.

A televíziós újságírók a kollégáim, szolidáris vagyok velük, és ameddig csak lehet, tartózkodom a kritizálásuktól. Most viszont nincs tovább helye a hallgatásnak: veszélyben az olimpianézés élvezete!

A legutóbbi néhány ötkarikás eseményen hozzá kellett szokni ahhoz, hogy a vívás – a legeredményesebb magyar sportág – versenyeit olyasvalaki kommentálja, aki nem látja, mi történik a páston. Számára a „szép, egylámpás tus!” a legnagyobb élmény. Nem bukik le vele, mert a képernyő előtt ülők többsége sem nézett sok helyszíni vívóversenyt, nem tudja, hogy pár órás érdeklődő figyelem után nagyon jól lehet érzékelni, a tőr hegye mikor éri el az ellenfelet.

De azt álmomban sem tudtam volna elképzelni, hogy egy kézilabdameccs riportere is állandó bajban legyen az események követésével. Nem az elkerülhetetlen hibákról beszélek: kínos, de bárkivel előfordul, hogy olyan játékost említ, aki nincs is a pályán. Hogy fél percig nem veszi észre, kiállítottak valakit a csapatból. Hogy csak a harmadik támadásnál észleli: az ellenfél legveszélyesebb lövőjét a falból kilépve kíséri a védő. De hogy minduntalan kénytelen legyen „A játékvezetők azt mutatják...” mondat bevetésével kivárásra játszani, mert szüksége van a lassításra! S még annak segítségével se ismerje föl a lépéshibát, a kétszer indulást vagy azt, hogy a beállós dobás közben a vonalra lépett.

Szép orgánuma is csak idegesíti a nézőt, ha csupán annyit mond mindig, amit ő is lát. Egyáltalán nincs saját elképzelése a kézilabdáról. Csakis közhelyek jutnak eszébe, és mert volt rádiósként pillanatnyi csöndet sem bír el, olyasmivel traktál bennünket, hogy „kapusnak lenni egészen más, mint mezőnyjátékosnak”. Meg: „Ha előnnyel zárnák az első félidőt, akkor nyugodtabban kezdhetnék a másodikat.” S ami különösen fáj: az, aki ennyire nem érti, mi folyik a pályán, hogyan meri megkérdőjelezni a játékvezetők működését?

A vízilabda Eb közvetítésével sem jártunk jobban. Egyszerűen nem értem, hogyan lehet ennyire unalmasan beszélni a pólóról! A kommentátor ugyan érezhetően jobban ért e sporthoz, mint a kézilabdát közvetítő társa, de a hangja kellemetlenebb, és tudását leginkább „okoskodáshoz” használja, miközben ő sem jut tovább nehezen elviselhető közhelyeknél. Az Eb (majd az olimpia) megnyerésére pályázó magyar csapat játékosáról azt mondja: „Ha elhinné magáról, hogy jól véd, nagyon jó kapus lehetne.”

A játékvezetőket ő sem kíméli, sőt valamiféle összeesküvésről is ismeretei lehetnek, mással nem tudom magyarázni „A horvát bíróról tudtuk előre...” kezdetű megállapítást. Valószínűleg régóta készül már a Magyarok kontra a világ játékvezetői című oknyomozó Telesport-riport.

A múlt héten a legjobban a műkorcsolyával jártunk: tapasztalhattuk, hogy a riporter legalább tisztában van az Axel, a Salchow, a Lutz vagy a Rittberger közti különbségekkel. S most sikerült egy olyan sportoló-szakértőt találni, akit láthatólag az összes szpíkernél jobban feszített a vágy, hogy minél több érdekességet mondjon el a látottakról. Rá adásul élvezetesen el tudta magyarázni, miként változott a pontozás; mire hány pontot adnak a bírák; milyen hibáért mennyit kell levonniuk.

Csak hát műkorcsolya nem szerepel a nyári olimpián.

A csapatsportokat végül is nézhetem majd úgy is, hogy lehalkítom a készüléket. De az atlétikánál, az úszásnál és más egyéni sportoknál szükség van a háttér-információkra. S annál is érthetetlenebb, hogy ilyen színvonalú közvetítésekkel áll elő a köztelevízió, mert a sporttévék már régóta konkurenciát támasztanak. Egyrészt tisztában vannak azzal, hogy a sport: játék, megfelelő műveltséggel és humorérzékkel lehet a kommentárban is lazítani. Másrészt tudják, hogy néző nélkül maradnak, ha nem találnak legalább elfogadható riportereket. A Djokovics–Nadal teniszdöntőn is fölfigyeltem néhány kommentátori baklövésre, de hat óra alatt kevesebbre, mint a kézilabda vagy a póló Eb bármelyik öt percében.

Ha nem talál ki gyorsan valamit a Magyar Televízió, a néző retteghet az olimpiától!