Új meg régi sebészek
Azért a jelenetben van valami megkapó: Jónyer és Klampár együttesen hat világbajnoki aranyat őriz a vitrinjében, Pákh meg Manhattan és Budapest között ingázó, dollármilliomos üzletember, s – csak úgy mellékesen – a Magyar Asztalitenisz Szövetség elnöke...
Ömlik a nép egész nap a Syma-csarnokba, tele a lépcsők is, nemhogy a széksorok, akár harminc-negyven éve az azóta hányszor felemlegetett Tízeken és magyar nemzetközi bajnokságokon. Most megint eljött a világ, és lám, mindjárt kiújult a pingpongbolondok labdaéhsége, de tegyük hozzá gyorsan, hogy mikor, ha nem most, hiszen a mi asztalainknál bűvölnek az évtizedek óta jószerével fölülmúlhatatlan kínaiak; emitt az aktuális vb-címvédő Zhang Ji-ke, amott a világranglista-vezető Ma Long, majd jönnek a hölgyek, egytől egyig sebészcsuklók gazdái: Ding Ning, Liu Shiwen, Guo Yue, de hagyjuk is a névsort, legyen elég annyi, hogy a legnagyobbak, és akkor még egy szót sem szóltunk a dél-koreaiakról, a hongkongiakról és az európai krémről.
Jó érzékkel választottak időpontot a World Tour-sorozat idei első versenyének szervezői, mert a jövő héten Szlovénia, vagyis a szomszéd a helyszín, így aztán Ázsiából egy túrával letudható a két torna. A hétszáz forintért – közepes talponállóban két kávé áráért – jegyet váltó közönség meg csak bámul tátott szájjal, vörösre veri a tenyerét, s szurkolnivalója is akad. Előbb Póta Georgina és Lovas Petra lép tovább a főtáblán, majd a magyar ranglistán is csupán kilencedik Lindner Ádám – te jó ég! – már 3:0-ra vezet a világrangsorban harmincadik Seo Hyun Deok ellen, és a koreai csak szépíteni tud, 4:2 a vége „ide”, összenéz a terem: nahát...
Az annak idején egyetlen serdülő Eb-n öt aranyérmet szerző Zwickl Dániel is harap, mint régen, feszülnek az erek rendesen, ám a végén a brazilok japánja, Matsumoto feszül, a 4:1 sem akármilyen szenzáció, és még jön a másik Dani, Kosiba is.
A srác apja, kedves dabasi kőműves barátom, Tibor, a kakasülő szélén, rousseau-i magányban, Ibolya, az anyuka ötven méterrel odébb, egy jó torkú kórus élén a szélén szorít a gyerekért a maga módján, aki „be is húzza” a meccset a francia Petiot ellen; erre már egy pohár sör is dukál. Valami ünnepfélét érzékel az ember (jé, még Détári „Döme” is itt van, ráadásul Kosibával szeretne ütögetni kicsit a meccse előtt, mire én arra gondolok: vajon Kosiba rugdalhatna-e tizenegyeseket Király Gábornak, amikor már csak fél óra van a futballválogatott Eb-selejtezőjéig?); szóval ünnepféle köszöntött ránk, meg valami bányamélyről előkotort nosztalgia. S jó adag remény: bár a hajdani betonasztalokból már csak a törmelék maradt, újra lesz pingpong mifelénk is?
Már párásodna is a tekintet, de nincs idő a romantikára, jön a következő kör, jönnek-jönnek a kínaiak, a pingpong űrlényei, és amikor odakint már sötét este van, arról folyik a szó a sok régi ismerőssel, hogy de jó, két nap még hátravan!
