Tobzódás és Pepe-ömlés
Ilyen elsöprő fölényben az örök riválisok egyike talán soha nem volt a másikkal szemben, ám az igazi differencia nem a meghökkentő számokban, hanem a futball filozófiájában, s azon keresztül magában a játékban van.
Merthogy, ha egymással találkoznak, valójában csak a Barcelona játszik.
A Real Madrid megint a szokásos fegyverével operált: minimum kilenc embert a saját térfelén tartva megpróbálta leszűkíteni a területet, és arra bazírozott, hogy a megszerzett labdákkal hirtelen kontraakciókat indít. A terv ismét dugába dőlt, hiszen még akkor is 70:30 volt a labdabirtokási arány a vörös-kékek javára, amikor – Cristiano Ronaldo és Pinto kapus „koprodukciós” gólja után – a házigazda fővárosiak vezettek. A „Barca” újra kipasszolta ellenfelét, uralta a pázsitot, és a második félidőben – a hallatlan dominanciából fakadóan – logikusan fordított (1-2). A találkozó abban a tekintetben sem lépett ki az utóbbi idők sokszor elénk táruló medréből, hogy amint az eredményjelző tanúsága szerint is szorult a madridiak nyakán a hurok, a legújabb kor „királyi” gladiátorai erőszakos bosszút álltak a katalánokon, a legdurvábbaknak szinte habzott a szájuk, Pepe pedig – mint rendesen – maga volt a vágóhíd: tehetetlen dühé ben rátaposott Messi kezére, amiért Rooney, a Manchester United angol csatára egyenesen „idiótának” nevezte őt.
A fehérek szemszögéből ez a legnagyobb fájdalom; nem Rooney nyilatkozata, hanem az, hogy a terror vált a jelenkori Real Madrid jellemzőinek egyikévé. Valaha – hosszú évtizedeken át – ugyanaz volt a védjegye a „Fehér balettnek”, mint a mai Barcelonának: finom technika és elegancia, ragyogó összjáték, trükkös és szellemes támadófutball. Ezzel lett a királyi gárda a huszadik század első számú klubcsapata, a huszonegyedik század első évtizedének közepétől azonban a stílus alapvetően megváltozott, és amióta José Mourinho az edző, végképp eltávolodott eredeti lényegétől a Bernabeu stadion együttese. Mourinho most azt hangsúlyozza, hogy „a Barcelona legyőzése nélkül is gyönyörű lenne megnyerni a bajnokságot”, és erre tényleg jó esély mutatkozik, hiszen a ligában a Real Madridnak öt pont előnye van vetélytársával szemben. Ám ezúttal Király Kupa-negyeddöntő zajlott, melynek semmi köze nincs a Primera Divisionhoz. A bajnoki elsőség egyébként valóban nagy fegyvertény (lenne), bár nem változtatna azon, hogy Pep Guardiola garnitúrája korszakos együttes, míg Mourinho gárdája amilyen dinamikus, olyan – a szó visszatetsző értelmében – agresszív csapat, amely sok mindent elérhet, de az egyetemes labdarúgás legendás társulatai közé aligha kerülhet be.
A Barcelonát viszont élmény nézni. A labda fölötti kontrollja a pálya minden részén (még a saját tizenhatosán belül is) tökéletes, a rövid átadások, az okos és időzített kiugratások lenyűgözőek, Iniesta, Xavi, Messi akár csak egy-egymozdulata ismagával ragadó (és azokból a mozdulatokból korántsem egy van). Azt nem jelenteném ki, hogy a mostani „Barca” minden idők legnagyszerűbb klubcsapata, miként azt sem, hogy Guardiola a valaha volt legnagyobb hatású szakvezető, de mind az együttesre, mind szakvezetőjére feltétlenül igaz: egyike a futballtörténelem klasszikusainak.
A tréner szinonimája a mester.
S amit a katalán edző alkotott, az tényleg mestermű.
Ami monoton
A Barcelona–Real Madrid örökrangadók eredményei Guardiola hivatalba lépése óta: 2-0, 6-2, 1-0, 2-0, 5-0, 1-1, 3-1 (bajnoki mérkőzések), 0-1, 2-1 (Király Kupa-találkozók), 2-2, 3-2 (spanyol Szuper Kupa-meccsek), 2-0, 1-1 (Bajnokok Ligája-mérkőzések).
