Viszont ugyanolyan mámoros voltam, akár az egész Népstadion, és efféle boldogság fogott el akkor is, amikor a valami hatalmas csomaggal hozzánk érkező Katz család tagjai lefejtették a papírt arról, amit hoztak.

Egy gombfocipálya volt.

Furnérlemezből készült, gyönyörűen felvonalazták, s fordítva „működött”, mint a valódi játéktér; annyira óvtam, hogy valamennyi meccs előtt rászóltam a parkettre fektetett „arénához” közeledőre: Csak rá ne lépj!

Vendég akadt bőven, hiszen mindenkinek eldicsekedtem, micsoda pályám van, és a környékbeli srácok nem győztek felkeresni az FTC-vel, a Honvéddal, az Újpesttel, a Benficával, a Milannal, a Real Madriddal. Annak idején az összes trafikban árulták a nagy csapatokat, mi a futballon keresztül tanultuk meg, hogy Costa Pereira az kiejtve nem „Costa”, hanem „Kosztá”, Bobby Charlton meg nem „Charlton”, hanem „Csárlton”.

Amúgy látogató sem kellett ahhoz, hogy játsszak. Ráraktam a furnérra Mátrait, Mészölyt, Albertet, Trapattonit, Riverát, Bulgarellit, és kezdődhetett a magyar–olasz. Ez úgy zajlott, hogy elképzeltem, miként alakul a mérkőzés meg azon belül egy-egy akció, és „közvetítettem”, mi történik. Huszonnégy embernek álmodtam magam: én voltam a huszonkét labdarúgó, továbbá a játékvezető és Szepesi György. Annyi nemzetközi tornát talán sehol a világon nem rendeztek, ahányat ötödik kerületi lakásunkban tartottam: naponta lépett fel a Belvárosban Anglia, Brazília, Csehszlovákia vagy az NSZK...

A magyarok meg sorra múlták felül mindahányat. A győzelem hitelességének persze elengedhetetlen feltétele volt a ragyogó hazai futball. Ha ma lennék tízéves, hiába hívnám meg Argentínát, Hollandiát, Spanyolországot, nem kiáltozhatnám fülsiketítő hangon (miközben anyukám könyörög: „hagyd már abba!”), hogy „Priskin elfekteti Puyolt és Piquét is”, „Vanczák megint elegánsan szereli Messit”, mivel ennek a lehetséges igazságtartalma a nullával volna egyenlő, és egy kis srác nem csapja be önmagát. A szenvedély éppen azért tölthetett el, mert úgy tekinthettünk a magyar labdarúgókra, akár a félistenekre, s mert gyerekkoromban, a hatvanas években magától értetődőnek tetszett, hogy a magyar válogatott bárhol, bármikor nyerhet.

Nem mondom, az országra valaha jellemző futballmánia olykor elhajlásokhoz is vezetett: a Csepel tartalék például megverhette a Világválogatottat. Illés Lajos barátom – aki unikum volt mifelénk, hiszen a Csepelnek drukkolt – rendre a szigetvárosi csapatokkal állt ki, gondosan mérlegelve, melyik játékos milyen formában van, azaz ki villoghat az „egyben”, és ki kerül a „kettőbe”. Miután a Fatér –Vellai, Molnár, Pető – Rottenbiller, Kleibán – Sebes, Major, Kalmár, Losonczi, Sebestyén első tizenegy mellett döntött, a „fakóban” a Török – Faludi, Józsa, Hunyadi – Galambos, Kandi –Takács, Németh, Kaló, Dinopulosz, Gondár összetételű csapatot játszatta. Ez utóbbi garnitúrával vonult fel az All Star-gárda ellen, amelyben én a következőket szerepeltettem: Banks – Burgnich, Mészöly, Moore, Facchetti – Beckenbauer, B. Charlton – Garrincha, Eusebio, Albert, Pelé (további kerettagok: Gilmar, Schnellinger, Overath, Mazzola, Farkas). Kandi leradírozta Eusebiót, Faludi hidegre tette Pelét, Takács pedig bohócot csinált az indiszponált Facchettiből (akit „Fa kettőnek” hívtunk), és a XXI. kerületi második brigád 2-1-re nyert... Török még osztályzatot sem kapott, oly kevés dolga volt a kapuban; hogy el ne felejtsem, minden meccs után tudósítást írtunk a mérkőzésről a házi „Népsportba” – azaz a kockás füzetbe, melyből aztán oly sok halmozódott fel, hogy több helyet foglalt el a polcon a Pallas nagy lexikonjainál –, és akkurátusan elemeztük, miért mozoghatott annyira szabadon Galambos, s miért nem tudott mit kezdeni a pálya közepén Beckenbauer...

Az eredmény után mindig ez állt: Népstadion, 80 000 néző. Hiszen említettem már: az egész abból táplálkozott, hogy mi hetente láttuk a hömpölygő tömeget a Népstadion úton, illetve a zsúfoltságot a Visegrádi utcában, ahonnan Angyalföldre meg Újpestre mentek a villanyosok, és láttuk Albert Flórit, Bene Ferit, Farkas Jancsit, Göröcsöt, Machos Ferit, Mészöly Kálmánt, Sándort, Tichy Lajost, Varga Zolit...

Köszönet először nekik és utánuk Katzéknak.

A „kis Katz” ma szállodaigazgató Bükfürdőn. A hotelnek gombfociasztala meg néhány csapata is van. A szolgáltatást magyar vendég csak akkor veszi igénybe, ha a fiammal odalátogatok.

A direktor magában nem játszik.

Utóirat: Ahogyan sorozatunknak most, úgy e régi mániánknak már jó ideje vége.