Amúgy majdnem minden Vitár Róberttel kezdődött. Akkor, amikor az előző hét végén bemondta a Telesportban, hogy vagy tíz sportágban felvételt hirdet a KSI. „A pingponghoz mit szólnál?” – szólt az atyai kérdés, amely hosszú percekig megválaszolatlan maradt. Merthogy tényleg: mit is szólnék?

Részint azonnal beugrott Jónyer Pista tenyerese, amit persze csak a tévében láttam addig, de érvként bőven megtette: a kiflipörgetésén nemcsak a tízéves gyerekek, hanem a Sidón edződött nyugdíjasok is elaléltak. Részint meg felvillant a kép a János kórház szájsebészetéről, ahol hat öltéssel varrják éppen a számat, amit egy betonasztali páros játék közben sikerült balkezes partneremnek meglehetős sikerrel – az ütője élével – kilyuggatnia. De Jónyer ezúttal is győzött.

„Oké, a pingpong jó lesz” – böktem oda foghegyről.

Péterrel végül is odaértünk nyolcra a toborzó helyszínére, a Jégszínházhoz, ahol tömegesen gyülekeztek hasonló célból – mármint, hogy megtegyék az első lépést a világbajnoki dobogó teteje felé –, aztán öt éven át minden másnap arra vezetett az út. Vagyis hát... „A Gábor?” – szólt bele a telefonba kérdőn Volper Laci bácsi öt óra hat perckor, éppen hat perccel az után, hogy elkezdődött az aznapi tréning, anyám kezéből meg majd kiesett a kagyló, elképzelni nem tudta, hogy mi történhetett, mert ez a gyerek soha nem késik, pingpongedzésről legalábbis soha; hol a jó életbe’ lehet most? Pedig sejthette volna, hogy semmi egyéb oka nem lehet a „lazaságnak”, csak az, hogy a csikorgó-nyikorgó 44-es villamos lerobbant a Thököly úton, mindjárt a Keleti után, én meg loholtam, mint az őrült, bal vállamon a nagy táskával – ki ne tudná: a pingpongosok soha nem a játszó kezükben viszik a pakkot –, és megszólalni sem tudtam, amikor láttam: Volper az ajtóban vár.

Így ment ez akkoriban: a sportember ne késsen, még ha csak kisiskolás is. Nem is fordult elő soha többet a húszesztendős „profi” pályafutás alatt.

Még harminchárom évvel később sem, az után, hogy arany barátom, az akkor vagy évtizede nem látott József Pista fölfedezte a fizimiskámat a birkózó-világbajnokság sajtótribünjén. „Éppen játékost keresünk az Állami Nyomdába, nincs ki a Budapest I/C-s csapat. Van kedved visszatérni?” Tudta ő is: a kérdés költői. Ebben a sportágban semmit sem kopik a dicsőség, ha a hajdani magyar bajnok hat osztállyal lejjebb reaktiválja magát.

„Gábor, ne! Neeeee!” – ez már Ibolya hangja volt, aki szülőtárs a BVSC-ben, és a frászt kapta, amikor megindultam a bíró felé, miután sárga lapot adott Máténak, mert a döntő szettben 11:9-re elveszített meccséről levonulóban rákoppintott az ütőjével az asztallapra. Fölösleges volt az aggodalom. „Te normális vagy?” – ennyivel megúszta a játékvezető, én viszont szépen megkaptam a gyerektől: „Apa, ne csináld már!”

Hú, de büszke vagyok mostanában! Nem csak azért, mert néhány évnyi tanuló időszak után már tízméteres távolságot jelöltem ki magamnak a körömrágásra Máté vagy a nagyobb srác, Vince mérkőzései közben. Akad romantikusabb ok is a melldöngetésre. Hogy megélhetem: a nézőtéren izzadok, miközben magamat látom az asztalnál. A kívülállónak soha el nem magyarázható tüzet, szívet, akarást meg – na, nem úgy... – szerelmes szempárokat. Hallgatom a kifogyhatatlan edzőtábori történeteket; hogy milyen ménkű rossz a sorsolás; hogy simán nyerek, ha 10:10-nél nincs az a necc; hogy kikérő kéne az iskolai kirándulásról; hogy láttad azt a fonákot!; hogy jössz a meccsre, ugye? Hogy a pingpong mindenek fölött.

Amikor meg Máté hazaér a kirgizisztáni túráról, és a reptéren közvetlenül az immár csapatvezető Jónyer Pista mögött vonszolja magával a csomagját, talán kicsit ködbe is borul a világ.

Szép volt, Vitár Robi! Ha azon az 1971-es őszön elkevered azt a hírt, most mi a fészkes fenét írok szerinted?