Azon a napon közölték vele, hogy az NB I-es bírók közé sorolták, amikor engem kirúgtak az országos keretből, s a huszonnégy éves egyetemistákra jellemző „boldogtalan mindent tudással” le is zártam kurta, évtizedes pályafutásomat. Az ominózus éjszakát gyöngyösi „műintézményekben” töltöttem a kollégával, s meccsekről tereferéltünk. Ezerszer hallott sztorikat meséltünk megmagyarázhatatlan ítéletekről, sörrel locsolt levonulásokról meg jól sikerült találkozók utáni estéken előadott akrobatikus rock and roll-bemutatókról. Az volt a fiatalságunk: a futballszabályok, a falusi pályák, a fölfoghatatlan mennyiségben érkező kritika.

Kívülálló, amíg él, nem érti meg, miként bolondulhat bele megannyi első blikkre beszámíthatónak tetsző fiatal és idős egy olyan szakmába, amely egyetlen dolgot garantál: a népszerűtlenséget. A bíró nyújthatja élete legjobb teljesítményét, dönthet helyesen tucatnyi rizikós helyzetben, találhat el elsőre felvételről is nehezen elemezhető esetet, tízezrek, ezrek, százak – hol mennyien – üdvözlik majd édesanyját, s érdeklődnek elmeállapota felől. Pedig az, aki az első meccsek után is ott ragad a bírói közegben, általában hosszú évekig nem áll odébb. Hétvégéi többségét nem családi piknikeken, baráti főzőcskézéseken tölti, hanem –képességeitől és szerencséjétől függően – világ végi községek lelakott sporttelepein, jobb esetben ragyogó múlttal fölvértezett klubok stadionjaiban.

Vezet vagy lenget.

S örökké tanul a pályán.

Egyetemi dolgozatokat írtam a témából: szemiotikai értekezést a bírók által használt jelnyelvről, s a fogolydilemmát alkalmaztam a pályán tapasztalt kommunikációs helyzetekre. Ám nem l’art pour l’art analizáltam. Ez tényleg különleges miliő, amelyben huszonkét futballistát és a kispadot kell „meccsben tartani”, kontrollálni, érvényt szerezni a szabályoknak, miközben a csapatok rajongói verbális nyomással igyekeznek a helyes döntés irányába terelni a bírót. Előfordulhat, hogy a legnehezebben kezelhető labdarúgó épp az előző nap vált el a feleségétől, a trénert megbüntették a parkolóőrök, a nézők pedig az ingatlanadó bevezetése miatt a szokásosnál is feszültebbek. Nem szólva arról: a pályák környékén ritka az olyan látogató, aki kilencvenszázalékos eredményt produkálna a szabályteszten. E speciális környezetben a játékvezető örökre megtanulja, miként kell irányítani, együttműködni, s bízni valakiben. Az első dolog ugyanis, amit a rutinos kollégák belevernek a tanulóba: a látáskapcsolat.

Hiába rúgja ki a csatár a szomszéd településre a labdát, a bíró akkor is ránéz az asszisztensére, pedig pontosan tudja, kirúgás következik. De mindig össze kell nézni. Mert ez a villanás segít majd a nehéz helyzetekben: amikor egy szempillantás alatt kell eldönteni, büntetőt ért-e a becsúszás. Akkor egyetlen rejtett jelzés aranyat ér. S ha esetleg a partjelző zászlója még föl is emelkedik, akkor a játékvezetők többsége gondolkodás nélkül ad tizenegyest, pedig sok esetben fogalma sincs arról, mi történhetett. Csak éppen vakon bízik a másikban.

Kevés szakma akad az életben, amely nem ad gondolkodási lehetőséget. Nincs idő mérlegelni, tanácsokat kérni, stratégiát alkotni, de még sóhajtani sem. Talán a játékvezetés e különlegessége miatt alakul annyi szoros barátság a bírók közt. Képesek órákig elemezni egy ítéletet, miközben a drukkerek szent meggyőződése, hogy meg sem rendíti őket a tévedés. Akik rabjai e tévhitnek, aligha néztek már meccsfelvételt játékvezetőkkel a lefújás után. Amikor az érintettek szembesülnek azzal, helyesen határoztak-e. Szavak nélkül is értik egymást; tudják, ha elbaltázták. S lehet, hogy azon az ítéleten múlt, vezethetnek-e a jövő héten az NB I-ben, átvehetik-e a FIFA-jelvényt, bemutatkozhatnak-e a megyei első osztályban. Aki nem tudja feldolgozni a hibát, az oda se menjen. Aki nem bírja a kritikát, keressen más hobbit. Mert itt mindent egyenesen az arcba mondanak, s fellebbezés nincs.

A csúcsra csak a legjobbak jutnak el. Nyilván nem tartoztam közéjük, azért akadtam el. Már három éve, hogy egy diósgyőri Liga Kupa- meccsen utoljára a sípba fújtam. Sok idő telt el azóta, mind kevesebbszer látogatok ki megyei mérkőzésekre, ritkábban hívom a régi kollégákat.

A mánia maradt. Egy jó szöktetés után sohasem a labdaátvételt nézem, tekintetemmel a partjelzőt keresem: lesen volt-e a csatár? Meg talán az elfogadhatónál többször mondom a haveroknak, hogy „hülye vagy!” Alighanem azért, mert már annyiszor hallottam, hogy tudom: nincs súlya, jelentése, üzenete.

Aminek van, az az: kinézel-e oldalra, mielőtt döntesz.

Teljes átéléssel