Annak a mítosznak régen vége, mely szerint az FTC igyekszik távol tartani magát a politikától. Nem arra gondolunk, hogy a klub elnöke volt 1944-ben Jaross Andor vagy 1948 és 1950 között dr. Münnich Ferenc. Inkább azt a köztudatot idéznénk fel, hogy sokak szemében a zöld-fehér klub mindig szeplőtlen maradt, szemben a „honvédelmi” Honvéddal, a „belügyi” Újpesti Dózsával meg „a párt csapatával”, a Vasassal. (Amely egyébként csak a Kádár-rendszerben lett „a párté”, mert a Rákosi-rezsim idegenkedett tőle, még Bástyának is az MTK-t választotta.)

A nagy különállás legendájától jóval a rendszerváltozás után, 1999-ben kellett búcsút venni. Akkor, amikor egy újpesti ügyvéd, Torgyán doktor lépett a zöld-fehér klub élére, erőt és fáradságot nem kímélve, hiszen a kisgazda etalonnak temérdek feladata volt a földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztériumban is. Sosem hittük volna, hogy szabad országban ilyen közvetlen közelségbe kerülhet a sport és a politika, de nyilván naivak voltunk.

Ma már nem vagyunk azok.

A ferencvárosi felállás a torgyáni idők formációjára emlékeztet, sőt meg is haladja azokét. A klub elnöke a kormányerő pártigazgatója, így aligha meglepő, hogy az Üllői úti klub, ha nem is állami vállalat, államilag nyíltan támogatott egyesület. A tervek szerint – dr. Fürjes Balázs kormánybiztos felügyeletével – tizenkétmilliárd forintért épül új stadion a kilencedik kerületben azon az ingatlanon, amelyet az állam a napokban vásárolt vissza 6,2 milliárdért (az eddig meg nem valósult sportberuházás miatt 1,2 milliárdot levonva: ötmilliárdért) Kevin McCabe vállalatától.

Ez legkevesebb 17 milliárd forint, s akkor az FTC-hez már visszakerült marketing-, valamint a (most még?) Várszegi Gábor tulajdonában lévő kereskedelmi jogokról nem beszéltünk. A kérdés: megér-e ez mindannyiunknak ennyit?

Fájdalom, az nem válasz, hogy az FTC nemzeti kincs. Mert csupán az volt. Ahhoz kétség nem fér, hogy Schlosser Imre, Sárosi György, Toldi Géza, Kocsis Sándor vagy Albert Flórián (és hány meg hány ragyogó egyéniség, sőt csapat!) nem egyszerűen a futballtörténet, de – a futball társadalomtudósok által is elismert hatása, jelentősége nyomán – a magyar történelem része. Ám utódaik teljesítményének ehhez nem sok köze van. (Ahogy a többi hajdani fővárosi nagycsapat, a Honvéd, az MTK, az Újpest és a Vasas mai kiadása is csak megcsúfolja a múltat.) Az NB I őszi zárófordulójában a Jova – Jovanovics (Csizmadia), Balog, Klein, Junior – Hakola (Rósa), Otten, Józsi – Somalia, Pölöskey (Lisztes), Abdi összetételű FTC nyert 3-2-re a Diósgyőr vendégeként, s ha találomra megállítanánk száz embert az utcán, hogy mondja már fel a zöld-fehér tizenegyet (tizennégyet), vajon hányan találnának el akár csak három-négy nevet is? (Idevág Kubatov Gábor pártdirektor-klubelnök karácsonyi üdvözletének egy részlete: „Somalia, igen, marad! Igyekszünk a legjobbat kihozni.”)

Magyarán: napjaink itthoni labdarúgása minden, csak nem közügy. Azok, akik a sokmilliárdos patronálásról döntenek, csupán megpróbálják elhitetni, hogy az. Mivel magántőke nem áramlik a futballpótló futballba – pláne nem ilyen mértékben –, közpénzeket áldoznak mentési célokra, de azokból nem jut mindenhova: a hatalom megmondja, melyik klub kap. Említeni sem kell: az előbbi lista sokkal rövidebb, mint az utóbbi, az elosztás tehát roppant igazságtalan.

Másfél évvel ezelőtt Kovács Miklóst, az Orangeways buszvállalat vezérigazgatóját választották az FTC elnökének. Noha hamar lemondott, az „orange” tekintetében nincs változás. Az sem lenne váratlan, ha a ferencvárosiak a jövőben zöld-fehér-narancs színkombinációban lépnének pályára. Erre azonban az igazi kilencedik kerületiek csak annyira büszkék, mint a mostani, szánalmas mezőnyben is csupán a kilencedik helyen álló csapatra.

A zöldeknek lesz narancs