„Azért kicsit még vihetted volna…” –vigyorog rám harminc év után a korábbi csapattárs, és kényszeredetten mosolygok én is. Emlékezetes mondat volt az, valóban. Nyolcvanegyben járunk, magam a Bp. Építők ifi egyének sokra tartott középpályása vagyok. Valami kupameccsen az én fejesemmel vezetünk egy-nullra, aztán a félkör tájáról hazaívelni gondolom a labdát... Felső sarkos bomba öngól lesz belőle. Az ellenfél gúnyosan tapsol, a csapattársak szentségelnek, én a föld alá vágyakozom. De a megaláztatásnak még nincs vége. A szünetben beeszi a fene az öltözőbe Thomann Antalt, a felnőttek edzőjét, aki csendesen odaszól: „Azért kicsit még vihetted volna, nem kell mindent egyből ellőni.”

Azt a röhögést máig nem tudom kiirtani magamból.

Kisvárosi serdülőcsapatunk arcaiból sokra már nem emlékszem, de Lajos kapusunkéra igen. Ügyetlen volt, ám lelkes, ő érkezett elsőnek, a meccsek után még gyakorolt a rúgófalnál, köröket nyomott a salakon. Teljesen fölöslegesen. Erősen rövidlátó lévén a tizenhatoson túli világból csak foltokat észlelt. Egyszer kezébe kapta a labdát, és hatalmas gyertyát rúgott, majd összehúzott szemöldökkel próbálta kitalálni, hova is szállt a golyó. Lajos, fölötted! – kiabáltuk, de már hiába: mire fölnézett, a labda épp a fejére esett, onnan meg a kapuba. De Lajos kedvét ez sem szegte, legközelebb megint ő volt az első az öltözőben.

Minden pályának, csarnoknak, játéktérnek megvannak a lúzerei. Akad, aki e minőségében egyenesen világhírű lesz. Ki ne emlékezne a sísáncról gyakorlatilag leeső Eddie-re, a „Sasra”, vagy a 2006-os olimpián kis híján vízbe fulladó Eric Moussambanira, a „Delfinre”? Ők persze nem világversenyre való sportolók, de nehéz lenne elvitatni tőlük: szeretik azt, amit csinálnak. Más kérdés, vajon személyes dicsőségük-e, hogy az egész földkerekség láthatta, mit művelnek...

Ám nincs olyan grund, alkalmi focimeccs, sítábor, ügyességi verseny, ahol ne lenne legalább egy olyan szerencsétlen, aki csak azért van ott, mert neki a részvétel a fontos. Ezeket a lúzereket nagyon kell tisztelni. Tudják, hogy bénák, de a sport, a játék világa megállíthatatlanul vonzza őket. Kalapemelés annak a közösségnek, amely mindennek tudatában befogadja őket.

Csaknem huszonöt éven át el sem tudtam képzelni az életemet úgy, hogy ne érezzem szinte minden nap az öltöző Gerosan- meg Bagarol-szagát, ne legyen meg a mindennapjaimban az a varázs, hogy behozzák a mezt, és mi felvesszük. Mánia ez, nem más, ami annak is kijár, aki talán nem is olyan ügyes. A lúzernek is. S a lúzer általában nagyon eltökélt, mert nem akar mindig vesztes lenni. Abban bízik, hogy egyszer neki is kijön a lépés. Ő mindenkinél lelkesebb, viszi a csapat szerelését, segít a gondnoknak felvonalazni a pályát. Hétvégi grundmeccsek után meghívja a többieket egy sörre. A csapatba akar tartozni, azt mondani a jó meccs után, hogy „győztünk”.

Szomorú, hogy az ilyen lúzerek alól kezd kicsúszni a talaj. Sorra szűntek-szűnnek meg a nekik ideális közeget adó falusi, kerületi, vállalati futball- és egyéb csapatok, a napi hajtásban a haveri meccsekre is mind kevesebb idő jut. Egy három éve készült szociológiai tanulmány szerint „a sport közösségformáló ereje folyamatosan csökken. Az az élettér, amely korábban a társadalom peremére sodródottak számára önfelmutatási, közösségbe tartozási élményt kínált, egyre szűkül. A sport befogadási ereje visszaszorulóban van.”

Akadnak persze boldog lúzerek is. Van pénzük, tehát lovat bérelnek, és – bár úgy ülnek rajta, mint majom a köszörűkövön – félmilliós ruhájukban büszkén sportolnak. Ezek soha nem érzik meg azt a Gerosan-szagot, amelyet én meg a Lajos már halálunkig nem fogunk kitörölni a tudatunkból. Legyünk bár lúzerek, nekünk ez akkor is a fél életünk volt. Előfordult, hogy – bizonyos tanulmányi botlások miatt elrendelt – szülői tiltás ellenére szöktem el a meccsre. De a szagot érezni kellett, anélkül nem lehetett meglenni.

Ha netán lúzer voltál, akkor sem.

Göröngyös pálya