Amikor kisgyerekként még fekete-fehér tévén néztem Jacques-Yves Cousteau és csapata tenger alatti kalandozásait, legfeljebb csodáltam a víz alatti világot és a búvárokat, de odáig még az ábrándozásban sem merészkedtem, hogy elképzeljem, egyszer majd én is palackot veszek a hátamra, és irány a nagy kékség… Aztán 2006-ban ez is megtörtént.

Egyiptomban, a Vörös-tenger partján fekvő Hurghada magyar búvárbázisainak egyikén már az eső próbamerülés alkalmával eldőlt minden. Értsd: ez az én sportom! Pedig akkor még nem tudtam, hogy a próbamerülés nyújtotta élmény és a már némi gyakorlattal végzett kedvtelési búvárkodás között legalább akkora a különbség, mint ha a mai futballban az FTC–Debrecen meccset próbálnánk meg összevetni a Barcelona–Real Madrid találkozóval. (Jó, mindkettőt labdával űzik, illetve játsszák...) A próbamerülésen egy rutinos búvár hozza-viszi az embert a víz alatt, akár egy csomagot, gondosan elkerülve a problémás helyeket, mint például a korallokból épült kanyonokat, kisebb-nagyobb mélyedéseket és mindazokat a helyeket, ahol elkel már a rutin a biztonságos mozgáshoz. A gyakorlott búvár ellenben megállhat, s ha társa (mert a búvárkodás páros sport), valamint a levegőtartaléka engedi, fél órát is elszöszölhet egy rák vagy egy csiga fölött lebegve.

Egészen az első próbamerülésig annyit tudtam a búvárkodásról, hogy kell hozzá egy palack, nyomáscsökkentő meg egy csutorában végződő gumicső, szemüveg, békatalp, továbbá egy pipa, bár az utóbbiról elképzelni sem tudtam, mire lehet az jó a víz alatt. Aztán kiderült, hogy a szemüveg hivatalos neve: maszk. A pipa légzőcső, a békaláb pedig uszony, s ha valaki el akarja kerülni a búvártársadalom mély megvetését és gúnykacaját, jobb, ha ezt egy életre megjegyzi. Na, jó: gyerekeknek, úgy 12 éves korig engedélyezett a kukkancs, szippancs, tappancs elnevezés használata.

Az első merülés előtti pánik a vízbe ugrásra készülődéstől egészen addig tart, amíg az ember először nem lélegez be egy jó adag levegőt a víz alatt. A próbamerülő ekkor megnyugszik: ha levegő van, minden van. Egy idő után aztán eltűnődik: vajon meddig is elég a hátán lévő palacknyi levegő? Ettől kicsit gyorsabban kezd kalapálni a szíve ismét, minek hatására a palackra csatlakoztatott nyomásmérő mind gyorsabban csökkenő nyomást jelez...

Szárazföldi lényekként elképzelni sem tudjuk, mennyivel több levegőt fogyasztunk stresszhelyzetben, mint amikor nyugodtak vagyunk. Idefent ennek nincs különösebb jelentősége, de odalent minden felesleges mozdulat és idegeskedés drasztikusan csökkenti a felhasználható levegő mennyiségét, azaz percekkel a merülésre fordítható időt.

Ezért mondják, hogy a búvárkodás a lusták sportja. Csak semmi kapkodás! Ugrani kell, aztán minél előbb beállítani a semleges lebegőképességet, azaz hogy ne süllyedjen, de ne is emelkedjék a vízben az ember, hacsak nem akar, aztán szép lassan irány az előre. Nem hajtunk, mint a gyorsúszó, csak szép nyugodtan mozgatjuk a lábunkat fel, le. Kézzel nem kalimpálunk, a tengerben semmi értelme, csak a levegőt pazaroljuk, de se gyorsabban nem haladunk előre, se hamarabb nem tudunk megfordulni. A legjobb, ha karba teszi az ember a kezét. Ezzel nemcsak a csápolás okozta felesleges levegőfogyasztástól kímélheti meg magát, hanem attól is, hogy bármihez hozzányúljon.

A vízben általában senki és semmi nem akar megtámadni bennünket, még a cápák sem (na jó, a negyedtenyérnyi bohóchal igen, de az mindent és mindenkit megtámad, ami és aki fél méternél közelebb megy az otthonának kiválasztott viaszrózsához). Felesleges tehát csápolni. Nem árt azonban tudni, hogy sok minden él és mozog, vagy csak úgy van, és már ettől is potenciális veszélyforrás. Ezért odalent különösen igaz, hogy mindent a szemnek... Mert ami lent van, az lehet, hogy csíp-szúr-harap; hogy kőkemény és felhasítja a ruhánkat, bőrünket; meg az is, hogy mérgező. Ezért tanácsos – a „Ne bántsd, ő sem bánt!” elvet követve – beérni a nézelődéssel.

Látnivaló bőven van. A National Geographic legjobb felvételei a legjobb minőségű tévén nézve is gyenge másolatai csupán a valóságnak. Ha nem csapkod az ember, az ezer színben tündöklő halak általában karnyújtásnyi távolság plusz egy milliméterre megközelíthetők; nem tudom, hogyan érzékelik azok a kis dögök a távolságot, de így van: kinyújtom a kezem, és pont nem érem el őket, vagy ha éppen elérném őket, egy rezdülés, és már ott sincsenek.

És mindehhez ott van még a kellemesen hűs víz és a csend.

Ráadásul az ember egy idő után és némi tapasztalattal a háta mögött rádöbben, hogy minden sportok alapigazsága itt is érvényesül, hiába a lusták sportja a búvárkodás. Ahhoz, hogy élvezni tudjuk a merülést, jó kondícióban kell lenni. S minél hosszabb ideig vagy minél mélyebbre akarunk merülni, annál inkább. Ha a válság és az egyiptomi politikai helyzet engedi, tavasszal újra búvárkodom majd a Vörös-tengerben. El is kezdtem kocogni, súlyokat emelgetni. Sokat kell még javítani ugyanis a kondimon ahhoz, hogy a víz alatt majd lustálkodhassak.

Lustálkodó sportoló