Rémisztő világoskék színe volt, és leginkább egy rövid nyelű péklapátra emlékeztetett. Teniszütőnek nem nevezném azt a gyerekeknek szánt, szörnyű eszközt, amelyet a jó nevű budai sportegyesület edzője nyomott a kezembe. A lapáttal mély barátságot nem is kötöttünk, a felém szálló labdát képtelen voltam úgy megütni vele, ahogyan a háló túlsó oldaláról, fölényesen dirigálva megkövetelték. – Alkalmatlan a fiú, nincs hozzá érzéke – mondta a tréner a mamámnak, amikor a téli sátras szezon kezdete előtt kiselejtezett a csoportból. Az anyukám egy ismerősén keresztül elvitt egy másik jó nevű klubba vívni, de engem meg visszahúzott a salakpályákhoz, hogy ott néha felbukkant a kislányként is vonzó Andrea, a magyar női tenisz legsikeresebb versenyzőinek egyike. Andreának legfeljebb csak a labdát szedhettem. Miként a neves karakterszínésznek, igaz, Jumurdzsák megformálóját furcsa volt fehér sortban, nem jatagánt forgatva látni.

Azt, hogy a tenisz az életem elszakíthatatlan részévé vált, egy mackós külsejű, gyakran morgolódó, viszont aranyszívű embernek köszönhetem. Druszák vagyunk ugyan, de én leginkább Monsieur-nek szólítom. Egy idősebb kollégám mutatott be az elismert edzőnek azzal, hogy legyen kedves csiszolni e lelkes, ámbár láthatóan az önképzőkörből érkezett ifjún. A Balatonboglárról, patikuscsaládból származó Monsieur persze elvállalt, ő ugyanis senkit sem utasít vissza. Még a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjjal kitüntetett zeneszerzőből-előadóművészből is jó játékost faragott, pedig az illetőről azt mondták, hogy „csak a szaxofon áll jól a kezében”. Monsieurtől rengeteget tanultam én is, főleg azt, hogy a pályán alázattal kell viselkedni. Leginkább a tenisszel és az ellenféllel szemben.

A tenisz kapcsán az egyik legtöbbet vitatott téma, hogy ezt a sportot lábbal vagy fejjel játsszák. Az utóbbira esküszik például Brad Gilbert. A volt profi játékos, André Agassi és Andy Roddick korábbi edzője Winning Ugly (Rondán győzni) címmel könyvet is írt a mentális teniszhadviselésről. Gilbert szerint ugyan fontos a fizikai kondíció, de nyerni, akár rondamódon is, csak az tud, aki képes feltérképezni, majd pedig könyörtelenül kihasználni ellenfele gyenge pontjait. Az a kisebbség, amely nem győzelemre játszik, legfeljebb azzal vigasztalhatja magát, hogy a kihagyott ziccerrel esélyt adott partnerének.

Teljesen másként közelítette meg a kérdést Peterdi Pál. A néhai remek újságíró és humorista úgy tartotta, hogy a láb mindig kéznél van. A Peterdit jól ismerő Monsieur szintén azt vallja, hogy a tenisz alapvetően lábsport. – Ki megy kihez? A labda az emberhez vagy fordítva? – ismételgeti rendületlenül, miközben „kosarazik”, vagyis labdákkal sorozza az alapvonalnál jócskán megmozgatott tanítványait.

Bevallom, futni nem szeretek. A sárga színű filclabda után viszont imádok rohanni. Az egy más érzés. Ilyenkor az ember önmagára van utalva, de a tenisz már csak ilyen, kicsit magányos sport. Azzal együtt is, hogy a „klubélet” – a meccsek utáni dumapartik, sörözések, ugratások –a legkülönbözőbb származású és társadalmi státusú embereket is összehozza. Ilyenkor már nem számít, hogy előtte majd ölre mentek azon: a vonalon vagy azon kívül pattant-e le a labda. A pálya kétségkívül sokakat megvadít, néha tisztes őszes urak, évtizedes haverok anyázzák egymást teli szájjal, pedig úriembersportot űznek. Mindenesetre sokat elárul valakinek a jelleméről, hogy bemondja-e az outot.

Visszatérve az izzásra, kamaszként épp ezért csodáltam annyira John McEnroe-t. Az egyéniben hét Grand Slam-tornát nyerő korábbi klasszis balkezes, valószínűleg azért is imponált nekem, a kétbalkezesnek. Ennél sokkal fontosabb, hogy McEnroe szenvedéllyel teniszezett, a benne forrongó érzelmek miatt vált balhés fickóvá. Később megértettem, csak az tud hitelesen ütőt dobálni, szitkozódni, aki annyira benne él a játékban, mint az amerikai.

Túl a negyvenen tudom: az érzelmi vulkánkitöréseket alapvetően meg kell hagyni a McEnroe-hoz hasonlatos zseniknek, az amatőr műkedvelőknek felettébb ajánlatos az önuralom. Ez utóbbi tulajdonság miatt is emelek kalapot Roger Federer előtt. Azt sem eltagadva, hogy persze Björn Borg, Boris Becker vagy Pete Sampras szintén klasszis teniszező volt a maga korában, de lenyűgöző eleganciája, kifinomult technikája, az ellenfél mozgását, gondolatait szinte előre olvasó képessége miatt a svájcit tartom a legnagyobbnak. Amikor nézem a televízióban, mindig arról ábrándozom, hogy a szervájába akár csak bele tudnék-e érni. Aztán gyorsan visszahoz a földre a párom, aki a kanapén mellém bújva hangosan számol. Tizenöt semmi, mondja, negyven semminél pedig tudom, hogy rövidítés nincs. Övé a gém, a szett meg a távirányító is.

Fejjel is játssza. Federer fonákja