Für Tyihonov
Minden idők legpimaszabb hegedűszólóját egy magyar legény adta elő huszonhárom évvel ezelőtt. A szemtanúk egybehangzó állítása szerint nem akármilyen furulyakíséretet kapott hozzá. A huszonkét plusz egy főből álló illusztris „hallgatóság” csöndben figyelte a produkciót. A taps elmaradt, de az előadás nem volt visszhangtalan. Huszonkét gól volt rá a válasz.
Történt, hogy a nyolcvanas évek meghatározó hazai jégkorongcsapatát, az Újpesti Dózsát összesorsolták a korszak minden szinten meghatározó garnitúrájával, a CSZKA Moszkvával. Nehéz szavakba önteni, milyen párosítás volt ez. Higgyék el (nehéz lesz), a mai brazil és magyar futball között sincs akkora különbség, mint volt akkor a hoki szovjet és itthoni változata között!
A sportnak azonban megvan az a varázsa, hogy fittyet tud hányni a realitásokra. Ez történt azon a meccsen is: a Dózsa a meccs első harmadában Ancsin János és Farkas József (a „Farok”) góljával 2:1-es vezetést szerzett a félelmetes hírű moszkvaiak ellen! Krutov, Larionov, Makarov, a hoki istenei égtek ellenünk!
A második gól után „Farok” térden csúszott a szovjet kispad elé, kezébe vette a képzeletbeli hegedűjét, és elkezdett játszani. Játszani az orosz hoki emblematikus figurájának, a rezzenéstelen arcú Tyihonov mesternek és a kispadon ülő, a pályán történtekből semmit sem értő játékosoknak. Hogy teljes legyen a műélvezet, csatlakozott hozzá egy másik príma szólista, Ancsin: ő ezúttal a fúvós kíséretet adta.
Ott muzsikált tehát a két magyar szemben az ellenféllel, a maga szórakoztatására, de legfőképpen a szovjetek „örömére”. Azt nem tudom, a sportbéli fricskán túl volt-e más üzenete is a minikoncertnek. Én megelégszem azzal, hogy a legyőzhetetlen ellenfél kénytelen volt „végighallgatni” a duettet. A darab címe: „Für Tyihonov!” Magyarul: „Ennyit tudtok!” Sok szmájlival. Mert hogyne tudták volna a lilák, hogy ennek csúnya verés lesz a vége. Mindenki tisztában volt az erőviszonyokkal, de azzal is, hogy még egy ilyen pillanat, amikor „arcoskodni” lehet Makarovékkal, nem lesz az életükben. Kihasználták, jól tették.
Tyihonov az 1980-as olimpiai döntőben érezhette ilyen kutyául magát, amikor az amerikai amatőrök – óriási meglepetésre – elorozták a bajnoki címet a szbornajától. Nyolc évvel később a mester rendet tudott tenni a fejekben, a második magyar gólra néhány perc alatt öttel válaszoltak a moszkvaiak. Talán a zenei tüskének is betudható, hogy végül meg sem álltak 23-ig. Állítólag története során ez volt a Moszkva legnagyobb arányú győzelme. Az biztos, hogy dobogós helyen van.
De bennünket ez már nem érdekel. Emlékezzünk csak arra a velejéig aljas, felemelően gyönyörű jelenetre. Ez a vagányság az, amiért szeretni lehet, sőt kell a jégkorongot. Itt nincs jajgatás, nadesporizás, ha odavágnak az embernek. Védd meg magad – ez a parancs. Ha pofont kaptál, viseld méltósággal. Ha te adsz pofont, azt is.
Én már nem tudok végigülni egy futballmeccset a tévé előtt. Nemhogy a magyar bajnoki, de a nívós külföldi bajnokságok sem kötnek le (még a múltkori Real Madrid–Barca meccsről is el-elkapcsoltam). Átállt az agyam. Én történést akarok. Azt, hogy fél percen belül mindkét kapu veszélyben forogjon, többször is. Azt, hogy a palánk beleremegjen az ütközésekbe, hogy a kapuvas hosszú másodpercekig csengjen a kék vonalról elengedett lövés után. Kell a jég illata, a Rolba zúgása, a sörhab a pohár oldalán.
Aki teheti, próbálja ki, járjon jégkorongmeccsre. Nem fog szabadulni a hoki édes fogságából.
