Vízhordó Roland
Az Anderlecht színeiben a Chelsea elleni Bajnokok Ligája-meccsen debütált 2005-ben. Milyen volt egyből a mély vízbe kerülni?
Nagyon örültem neki. Huszonkét éves voltam, sikerült külföldre szerződnöm, és vártam a lehetőséget, hogy minél hamarabb bemutatkozzam. Csak az átigazolási időszak végén kerültem ki, de rá egy hétre bedobtak. Külön szerencsém, hogy a mai napig nagyon sokan emlékeznek arra a mérkőzésre. Bár aztán kevésbé voltam szerencsés, mert abban az évadban kétszer is megsérültem, azóta viszont – lekopogom – jól alakulnak a dolgok.
Miként vált huszonkét évesen stabil csapattaggá?
Sokat dolgoztam érte. Nem az az ember vagyok, aki könnyen feladja, ha esetleg nem játszik. Szeretem a kihívásokat. Itt pedig folyamatosan meg kell küzdeni a helyekért, mert minden posztra van két-három játékos. De szeretném magamat másutt is kipróbálni.
Melyik bajnokságban?
Németország, Anglia: ez a két ország a legvonzóbb a számomra. Huszonnyolc éves vagyok, sok lehetőségem már nem lesz a váltásra, elvégre mostanában a fiatal játékosok kelendőbbek. De Brüsszelben egyáltalán nem érzem rosszul magam; ha sikerül megnyernünk a bajnokságot, az automatikusan főtáblás helyet jelent a BL-ben. Ez legalább annyira elgondolkodtat, mint a klubcsere.
Vagyis aranyérem esetén Belgiumban marad?
Előfordulhat, már csak azért is, mert ha volt irántam érdeklődés, akkor az Anderlechttel mindig nehéz voltmegegyezni. Amúgy szóbelimegállapodásunk van az elnökkel, hogy a jövő nyáron milyen összegért távozhatnék, ám ő azt is hangoztatja: mindent elkövet, hogy itt tartson. Ez egyrészt nagyon jólesik,másrészt tényleg szükségem lenne új kihívásra.
Mit tapasztal Belgiumban: egy-egy futballmérkőzés itt is népünnepély, mint – mondjuk – Angliában?
Abból a szempontból igen, hogy a meccsekre családok járnak ki. Ráadásul az Anderlecht a legnépszerűbb klub: akárhol játszunk, zsúfoltak a lelátók. Nincsenek nagy stadionok, 10-15 ezresek vannak, de azok rendre megtelnek. Errefelé szeretik a labdarúgást, ha nem is jobban, mint a kerékpárt.
Az mennyire számít, hogy ki a vallon vagy a flamand: érezhető ez a bajnokságban?
Ha a bajnokságban nem is, a csapaton belül lehet érezni. Az asztalnál is úgy ülünk, hogy a franciák egy csoportban, a flamandok egy másikban, mi pedig középen.
Milyen egy magyar sztárfutballista élete Belgiumban? Felismerik az utcán?
Sztárfutballista nem vagyok, de nagyon sokan felismernek. Talán még többen, mint Magyarországon. Ám én a futballnak ezt a részét nem igazán kedvelem. Nem rossz, ha megveregetik a vállamat, de jobban szeretek a háttérben maradni. Nem vágyom az újságok címlapjára: ahogyan mondani szoktam, vízhordó vagyok.
A pénzen kívül mi a legnagyobb különbség a belga és a magyar futball között?
A körülmények. Halmai Gábor, a korábbi válogatott játékos helyesen fogalmazta meg, hogy míg Nyugat-Európában egy tehetséges gyereknek arra kell koncentrálnia, miként passzolja tovább a labdát, addig otthon arra kell figyelnie, hogyan veszi át. Mármint a pályák minősége miatt. Még a válogatottal is edzettünk olyan pályán, amely egyszerűen elfogadhatatlan volt.
A válogatott Eb-selejtezői után azt (is) lehetett olvasni, hogy „végre öszszeállt az együttes”. Mint csapatkapitány, így látja?
Fejlődtünk, de az összeálláshoz még idő kell. Tettünk néhány lépést, arattunk bravúrgyőzelmet is, a kötelező mérkőzéseket viszonylag simán nyertük. Az viszont nagy hiányosság, hogy sok futballista nem játszik eleget a klubjában. Ők Egervári Sándor szövetségi kapitánytól annyi bizalmat kaptak, mintha rendszeresen játszottak volna, de hosszú távon ez nem járható út. Kulcskérdésről van szó, amely annál is inkább megoldásra vár, mert nagyon nehéz vb-selejtezőcsoportba kerültünk.
Hogyan látja az esélyeket, melyik ellenféllel kezdene?
A hollandokkal kezdenék, és talán szerencsés lenne az utolsó meccset is velük játszani. Négy olyan csapat van a csoportban, amely odaérhet a második helyre. A törökök, a románok, az észtek és közöttünk apró dolgok döntenek majd; remélem, végre egyszer a mi javunkra.
