Se Polo, se póló
Akárhogyan volt is, annyi kockázat nélkül leszögezhető, hogy az akkoriban alkalmazott technikán akadt még csiszolnivaló. A kérdés pedig nyilván nem csak engem feszít: ki lett a második, s ő vajon milyen eredménnyel?
Ma már nincs, aki felelni tudna. Síugrósport is alig-alig létezik mifelénk.
Kelemen Zoltán, a sportág mostanáig utolsó hazai szövetségi kapitánya felidézi, hogy 1985-ben egy csehszlovákiai versenyen iszonyatos szél volt, s ő nem mert elugrani, minek nyomán be is fejezte pályafutását. Elmondja azt is: minden baj a szabadság-hegyi edzőtábor átépítésével kezdődött. A rekonstrukció részeként a sáncot is megkísérelték felújítani, ám a munkálatok során a föld megcsúszott, s kiderült, hogy a talaj alkalmatlan a megálmodott szerkezet megtartására. Azóta nincs sánc Budapesten.
Fischer László és Gellér Gábor neve az idősebb sportkedvelőknek bizonyára ismerősen cseng, hiszen ők voltak azok, akikért téli vasárnap délelőttökön forró tea és Vitár Róbert kommentálása mellett izgultunk a fekete-fehér képernyő előtt: talán sikerül megelőzniük néhány riválist a mezőnyből. Megjegyzendő, Fischernek 1980-ban, Lake Placidben jó sokat sikerült, így övé a magyar síugrás valaha volt legértékesebb eredménye: egy Világ Kupa-viadalon elért tizenegyedik hely.
– Mivel idehaza a körülmények enyhén szólva akkor sem voltak ideálisak, akkoriban annyit utaztunk,mint Marco Polo fénykorában – említi Kelemen. – Ahol hó volt, oda mentünk, végigjártuk egész Európát, portyáztunk Amerikában, Japánban, mindenütt. Sefteltünk is szépen,mint a többi magyar sportoló, vagyis jól elvoltunk. Az állam akkortájt még finanszírozta a túrákat, a versenyeken pedig általában vendégül láttak bennünket a rendezők. Egy idő után azonban besokalltunk, elfogyott a motiváció, rá adásul a rendszerváltást megelőző időben már megszűnni látszott a korábbi dotáció is. Bementem Greminger Jánoshoz, az OTSH szakmai vezetőjéhez, és elmondtam neki, ha nem kapjuk meg a korábbi támogatást, abbahagyjuk. Röviden válaszolt: „Zolikám, akkor hagyják abba!”
Ám nemcsak Kelemen kapitány, Fischer és Gellér dobta be a törülközőt: amint ők már nem vágtak neki a lejtőnek, a sportág megindult rajta. A Honvéd, az MMG, a MOM és a Kőszeg szakosztályából csak az utóbbi maradt talpon jórészt két lelkes sportembernek, Molnár Lászlónak és Szilágyi Jánosnak köszönhetően. Szilágyi ma a vasi település szakosztályának elöljárója és annak a Szilágyi Ákosnak az édesapja, aki egyetlen magyarként részt vehet a jövő évi innsbrucki téli ifjúsági olimpia síugróversenyén.
– Jelentem, létezünk, évtizedek óta folyamatosan – mondja a sportvezető. – Igaz, csupán tinédzser korú ugróink vannak, nagyjából húsz gyerek űzi a sportágat Kőszegen. Méghozzá három műanyag sáncon, tíz, húsz-, illetve harmincméteresen. Ezek mindegyike műanyag, vagyis úgynevezett nyári pálya, s bár megfelelő mennyiségű hó esetén téliesíthetők lennének, öt éve nem volt példa arra, hogy a hidegebb időszakban is használhassuk őket. Így aztán többnyire Ausztriába, néha pedig Szlovéniába, Lengyelországba járunk át tréningezni a klubunk, a síszövetség, valamint a családok hozzájárulásai révén.
Akik kevésbé járatosak a sportágban, talán nem tudják: a tévében látható Világ Kupa-versenyeken az ugrók háromszor, négyszer akkora sáncokról rugaszkodnak el, mint amilyenek a magyaroknak megadatnak. Úgyhogy megkérdezem a szakosztályvezetőtől: ha a fiatalok külföldön versenyeznek, nem remeg meg a lábuk a számukra szokatlan mélységet látva?
– Csak olyan srácot engedünk fel a nagyobb sáncokra, aki az edzéseken már ugrott hasonlókról. A mi sportágunkban a fokozatosság az egyik legfontosabb alapelv.
Gondolkodom, fölvessem-e, de végül csak kibököm: a magyar síugrók olyanok a nemzetközi mezőnyben, mint mondjuk a togóiak a vízipólóban?
– Ugyan már... Hogy mást ne mondjak, az idén Németországban egy száz részvevős viadalt a mi sportolónk nyertmeg. És itt van Ákos esete is: nagyon készül az ifiolimpiára. De mégis, kik azok a szülők, akiknek a gyerekeiből nem vízilabdás vagy éppen futballista lesz, hanem síugró? – kötözködöm tovább.
– Kőszegen nincs olyan sok lehetőség a sportolásra, hogy válogatni lehessen. Ráadásul a fiatalok szabad levegőn vannak, merészséget tanulnak, s néhányuknak ez már elég. Mi pedig úgy nőttünk föl, hogy nincs az a helyzet, amelyben nekikeserednénk. Nem vagyunk csodabogarak: szeretjük, csináljuk, enynyi az egész.
