A sportrovat úgy nézett rám, mint egy hülyére. Pedig az amerikai tudósítóságból hazatérve csak annyit kérdeztem, van-e még Budapesten középiskolai labdarúgó-bajnokság. A kollégák, akiknek a kisujjában vanminden, ami a sportra a legtávolabbi mértékben is hasonlít, tanácstalanok voltak. Azt sem értették, miért kérdezem.

Pedig a Szinyei Gimnázium az 1972–73-as bajnokságot a harmadosztály harmadik helyén zárta, és ezzel feljutott a másodosztályba. Akkor tehát akadt Budapesten negyven vagy ötven középiskola, amelynek volt futballcsapata. Ezekben a „rendes” sportegyesületben is leigazolt játékosok csak az egyenes kieséses kupában (az is volt!) léphettek pályára, a bajnokságban nem. A továbbiakra a feledés homálya borul, mivel futballedző-tornatanárunk 1973 nyarán Nyugatra távozott, utóda viszont a kézilabdához értett. A következő élmény már szülőként ért Washington egyik külvárosában, Rockville-ben, amikor az ottani tanárokat megkérdeztem, van-e valamilyen szervezett sport a tornaórán kívül. Úgy néztek rám, mint egy hülyére...

Az amerikai középiskolai sport az egyetemi – végső soron pedig a profi – sport előszobája. A tanév három periódusra tagolódik. A mi megyénkben ősszel rendezték a mezeifutó-, a gyeplabda, az amerikaifutball-, a labdarúgó-, a golf-, a tenisz-, a röplabdaés az atlétikai (csapat-) bajnokságot, a legtöbb sportágban mindkét nemnek, valamint két kategóriában: az első két évfolyamnak (Junior Varsity), illetve a felsősöknek és általában a legjobbaknak (Varsity). Télen jött a kosárlabda, a fedett pályás atlétika, az úszás és a birkózás, tavasszal a baseball (lányoknak a softball), a lacrosse, a tenisz, újra az atlétika (egyéni), illetve a vegyes (fiú-lány) röplabda.Hallomásból tudtunk megyékről, amelyekben vízilabda- vagy jégkorong-bajnokságot is tartottak.

Rockville nem egy sportmániás hely, a tanuláson van a hangsúly. A Rams („Kosok”) futballstadionjában például az egész megyében utoljára épült fényújság és éjszakai világítás, de azért mindenre van felszerelés, létesítmény, fél- vagy egész állású edző és persze sportoló gyerek. Van továbbá pompomcsapat, a látogatottabb eseményeken fellépő rezesbanda, az utazásokhoz busz, valamint elég önkéntes szülő a szendvics- és hamburgergyártáshoz, a büfé és általában a stadion, a sportcsarnok üzemeltetéséhez, éves bérlet és rendes pénztárosbódé, ahol mérkőzésenként öt dollárért (most nagyjából 1150 forint) lehet jegyet venni. Amerikaifutball-meccsen 500-800-an, kosárlabdán 250-400-an jöttek össze, ezeken a diákok külön szurkolói szektorban, szervezetten buzdították a csapatot, a többi sportágban inkább csak a kitartóbb szülők vették a fáradságot, hogy személyes jelenlétükkel bátorítsák csemetéiket.

Ezt nem lehet összevetni a sportot minden elé helyező nagy texasi vagy georgiai középiskolákkal, amelyekben minden tojásfocimeccs kisvárosi esemény, tíz-húszezres tömeggel, többórás fúvószenekari koncertekkel, táncbemutatókkal. A szomszédvárak csatáira egész konvojok indulnak: elöl a Varsity és a JV csapatot, a zenekart, a pompomlányokat és a szervezett szurkolókat szállító másfél tucatnyi busz, utánuk mérföldekre nyúló gépkocsikígyóban a szülők, testvérek és oldalági rokonok, meg a korábbi csapattagok, az öregdiákok. Külön történet a rájátszás: a hivatalos csúcstartó a ’77-es texasi bajnokság döntője a Plano és a Port Neches-Groves között, amelyet 49 953 néző tekintett meg, de az interneten említenek egy 1948-as Kensington–Bennett-Civic mérkőzést is, amelyen állítólag 50 988-an voltak a New York állambeli Buffalóban.

A legjobb sportolók persze az iskolain kívül úgynevezett „utazó”, azaz bajnokságról bajnokságra járó csapatokban is játszanak, ám az egyetemi sportösztöndíjakhoz a középiskolai bajnokságokból vezet az út. Vannak magániskolák, amelyek eleve a sportra koncentrálnak, de az államiak közül is akad jó néhány, amelyben a futball vagy a kosárlabda magasabban van a prioritások listáján, mint a matematikaátlag. A sport életmóddá és közösségépítő erővé válik, a futballban, kosárlabdában erős gimnáziumok híresek és az öregdiákok támogatásából, a szponzori, sőt néha tévépénzekből gazdagok lesznek. A legjobb sportolók, a nagy edzők nevét pedig évtizedek múlva is emlegetik.

A magyar sport persze más rendszer szerint épül fel, de az érthetetlen: legalább Budapesten és a nagyvárosokban miért nincs általános és középiskolai futballbajnokság? Mire a szigorú szerkesztő persze megkérdezi, hogy miért, amúgy talán létezik ma futball Magyarországon? És neki is igaza van, bár a kettő között akár összefüggés is lehet.