Deka
Oklevelet kapott a gyerek Nyilasi Tibor aláírásával. A papírka lett családunk legújabb szent ereklyéje; a csemete az U7-esek között nyomja. A kupa másnapján futnom kellett keretért, hogy a flepni – na jó, élete első flepnije – ott lóghasson az ágy fölött. Szép piros keretben virít a dicséret, hálával tartozom érte azoknak a fiatal edzőknek, akik a prüntyögőkkel meg tudják tanítani: nemcsak rohanni, de olykor passzolni is érdemes.
A gyerek – ez nem meglepő – a futballra mágikus játékként tekint. Mintha ősi vadászat elevenedne meg, kicsiny vadásszal és menekülő vaddal: a kapuval. Amelyre lőni kell, s a gól nem más, mint a zsákmány elejtése. Egy angol antropológus évekkel ezelőtt rituális szempontok alapján vizsgálta a futballt. Ég a tűz, sikongatnak a harcosok (a szurkolók), a törzs vadászatra készül. Eljátsszák a vad elejtését. S amikor a legbátrabbaknak, Messinek, Thomas Müllernek, régebben Rivaldónak, Ronaldónak, még korábban a gyerek oklevelét aláíró Nyilasinak vagy az apám idejéből Puskásnak, Kocsisnak ez sikerül, a tűz körül ülők eksztázisba esnek. Ami nagy közös ordítással párosul. Ott a pálya szélén, a maszkírozott játékosok közvetlen közelében. Vagy újabban legtöbbször a tévé előtt.
A nagy közös ordítások vezettek be engem is a törzsbe. Apám, aki jegyszedőként működött falusi csapatunk mellett, a játékosok egyikét következetesen Tichynek szólította. Kovács „Tichy”, akiről csak később tudtam meg, hogy nem azonos a nagy Tichy Lajossal, sorra rugdosta a gólokat. A nyolcvan-száz szurkoló számomra irgalmatlan tömegnek tűnt. A tömegélmény tovább erősödött, amikor a „megyéből” az NB III-ba költöztünk, és vasárnaponként apám biciklijének hátsó ülésén kucorogva mehettem „rendes”, lelátós meccsre, a Ceglédi Vasutas hajdan mocsaras területen épített stadionjába. Itt egy cingár szélső, bizonyos Liptai, és jóval húsosabb társa, a koros Csontos ontotta a gólokat. De nem ám úgy, mint a „futóbolondok”! A veterán megmutatta: kényelmesen, öregesen, tizennyolcról, szabadrúgásból kell gólt rúgni, úgy, ahogyan rendes NB III-ashoz illik. Minek azért örökké loholni?
A CVSE szárnyaló korszaka után magasabb osztályba léphettem, hála a szocializmus zseniális intézkedésének, melynek lényege az volt, hogy a tehetséges futballistákat vidéki dandárok csapataihoz sorozták be katonának. Sorállományú víkendfutballistaként így töltötte szolgálati idényét Cegléden, a Honvéd Bem SE-ben a pompás Deka, alias Dékány Gábor. Az NB II-ben, ami voltaképp a harmadosztály volt, mert ott tornyosult még előtte az NB I/B. Deka azon a pályán cicázott ellenfeleivel, melyet mára benőtt a gaz, s üzleteket kezdenek építeni a helyére. Legjelentősebb hőstettei közé tartozik az, hogy a Csepelt – az öregebbek tudják, milyen súlya volt e szó kiejtésének harminc évvel ezelőtt – 4-2-re legázolta a „vidéki katonacsapat”. Ezt a helyi újság sporttudósítója találta ki, pótolta vele a hiányzó identitást. Amúgy a szedett-vedett katonatársulatok nagy eredményt soha nem tudtak elérni: a legjobbakat beszipkázta a Honvéd, ahogyan az „isteni” Dekát is elvitte a Csepel (onnan meg az Újpest). Ha nem viszi el, ő is szinte nyom nélkül tűnik el a hazai labdarúgás szürke homályában.
A harmadosztályban az volt a szép, hogy a kilúgozott élvonallal szemben a labdarúgás teljes spektrumát adta. A reménységek mellett felbukkantak botcsinálta (falábú) szélsők és olyan egykor volt zsenik is, akik levezetésként gurigáztak itt. Így jutott el szűkebb pátriánkba (az Építőkkel) a „nyugdíj” előtt álló Páncsics doktor, aki kettőt se lépett a pályán, de ember el nem tudott menni mellette még akkor sem.
A bírókat – akiket a szidalmak miatt nem sajnáltam, ők akartak bírók lenni! – a kedves vidéki publikum gyakorta megdobálta szotyolászacskókkal. A permanens köpködés nélkül a rendes futball elképzelhetetlen lett volna. A kapu mögött nyárfák hajladoztak, a dühöngő teraszán fokhagymafenekű labdarúgó-feleségek illegették magukat miniszoknyában. Győztes meccs után itt hörpöltek a helyi futballsztárok is. Egyiket-másikat néha kiskanállal kellett össze szedni. Jártam később egy-egy nagy meccsen (bár ne tettem volna, az utolsó a sorban a Jugoszlávia elleni vb-pótselejtező volt az Üllői úton, 7-1 oda...), de a vidéki foci egyszerre csodás és bágyadt idilljét soha nem találtam meg. El is veszítettük volna egymást teljesen, a futball meg én (mert a nyerőautomatának használt tévésztárok számomra nem olyan érdekesek, mint Liptai és Csontos), ha a második házasságomból született nagyobbik gyermekem nem keveredik oda a pályára. Így kerültem vissza, évtizednyi kihagyás után, ötvenen túl a vidéki labdarúgópálya szélére.
Ahová jól látható betűkkel azt írták: Szotyizni tilos!
