Pingpong: hab a tortán
Mi volt előbb: a krémes vagy a pingponglabda?
Hát a labda, méghozzá jó sokkal. Igaz, eleinte egy jóval nagyobb változata: kézilabdáztam az Elektromos ificsapatában, aztán a BHG-ban és Hatvanban az NB II-ben. Még Kovács Péter ellen is játszottam. Ám még Budapesten megismerkedtem egy nyírbátori lánnyal, aki később a feleségem lett. Miután Szabolcsba költöztem, a munkahelyemen nem tolerálták, hogy egy csomó időmet elveszi a kézilabdázás, így azt abba kellett hagynom. Sportolni viszont mindenképpen akartam, és hobbiszinten elkezdtem pingpongozni.
Ahhoz képest szépen kinőtte magát...
A fiam, Balázs tehet mindenről. Amikor nyolc-kilenc éves lett, arra gondoltam, megtanítom őt is a játékra. Először a lakásban neveztünk ki egy szobát az asztalitenisznek, aztán levittem az edzésre is. Annyira élveztem a dolgot, hogy rendszeresen feljártam Pestre a BVSC-be meg a Statisztikába ellesni, hogyan csinálják a profik. Ormai László példája lebegett előttem,mert ő a semmiből hozta létre világverő szakosztályát. Eleinte az általa írt Korszerű asztaliteniszezés című könyvből tanultam ki a szakmát autodidakta módon. Odahaza a fiammal és az iskolatársaival nap mint nap órákat töltöttünk a teremben. Valahogy így kezdődött.
És még mindig sehol egy gombóc fagyi?
Éppen ez az: én imádtam a fagylaltot, de Nyírbátorban nem akadt egy rendes cukrászda. Ez adta az ötletet, ráadásul, a nejem, aki vendéglátósként dolgozott, a második gyerek megszületése után nem akart visszamenni az éjszakába nyúló munkakörbe. Vállalkozásba fogtunk: egy ismerősöm szakmai útmutatásai alapján fagylaltozót nyitottunk. A lelkesedésünk vitt minket előre napról napra, a vendégek meg csak jöttek-jöttek, úgyhogy kibővítettük a kínálatot süteményekkel. Ketten kezdtük harminc négyzetméteren, ma több mint ötven alkalmazottal dolgozunk nyolcszázon. És azt hiszem, most már nincs olyan nyírbátori, aki ne fordult volna meg nálunk, és ne ismerné a csak nálunk kapható Vasárnapi krémest.
De mégis csak: a pingpong lett a hab a tortán...
Így is mondhatjuk: az indulásnál a megye kettőben játszottunk, most az NB I második helyén állunk. De ennél sokkal büszkébb vagyok arra, hogy attól a Karsai Ferenctől tanulhattam a szakma alapjait, aki később a mostanáig utolsó európai világbajnok, az osztrák Werner Schlager mestere lett. És arra is, hogy annak idején Balázs serdülőként a magyar ranglista kilencedik helyéig jutott, arra meg végképp, hogy tavaly a legkisebbek, az idén pedig a serdülők mezőnyében Nyírbátorba került az országos csapatbajnoki cím. És ki ne hagyjam: a múlt évben avattuk azt a –használaton kívüli iskolában kialakított – kilencasztalos, edzőtábori központként is működő, egykori játékosunkról, a fiatalon elhunyt Győrfi Tiborról elnevezett csarnokot, amelyben tizennyolc játékosnak szállást is tudunk adni.
A pestiek biztosan azt mondják: vidéken sokkal könnyebb sportot csinálni...
Ha ezt úgy értik, hogy a kisvárosokban összetartóbbak az emberek, hogy jobban érdeklődnek a másik dolgai iránt, hogy áldozatkészebbek, önzetlenebbek és büszkébbek a sikereikre, akkor igazuk van.
Ami az önzetlenséget illeti...
Ezt hagyjuk. Az a közeg, ami kialakult, az igazi, a mai világra amúgy oly kevéssé jellemző klubszellem, az hogy a srácokat nemcsak pingpongozni tanítjuk meg, hanem a sport által embert is faragunk belőlük, nem mérhető anyagiakban.
