E dilemma arra is emlékeztetett, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni egy másik, hasonlóan sikeres időszakról, amilyen az Aranycsapaté volt. Az első világháborút követő évtizedekről, az európai futball erőközpontjának Közép-Európa felé tolódásáról vagy legalábbis kétosztatúvá válásáról van szó. Azokról a „minariki” időkről, amelyek a húszas évekkel kezdődtek. Az első világégés után Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország a játék angol mestereitől nemcsak megtanulta az „új sportot”, hanem – saját stílusa megtalálásán túl – tovább is fejlesztette azt. A „modern futballt” játszó, remek egyéni képességekkel megáldott, különösen népszerű magyar labdarúgók kifejezetten keresetté váltak: Ausztriában 1919-től, Csehszlovákiában pedig 1923-tól nőtt meg a számuk.

A magyar labdarúgás közkedvelt volt Itáliában is, ahol a XIX. és a XX. század fordulóján sorra alakultak a futballklubok. Ma már szinte hihetetlen, de 1920 végén a magyar sportújság kiküldött tudósítója így írhatott az Internazionale-Milan mérkőzésről: „Maga a játék az olaszok nagyon kezdetleges technikai készültségét árulta el. Bizony még sokat kell tanulniok, hogy a nyomunkba jöhessenek.”

Az olaszok, akik a múlt század elején még igen alacsony színvonalon és szervezetlenül játszottak, meg akarták ismerni e játékot, és – okos tanítványokra jellemzően – nem restelltek tanácsot kérni, sőt anyagi áldozatokat hozni az elsajátítás érdekében. Erre már csak azért is szükség volt, mert a squadra azzurra (az itáliai válogatott) az 1910-es esztendőkben játszotta első mérkőzéseit, kevés sikerrel, s a húszas évek elején is csak gyengébb ellenféllel szemben tudott megfelelő eredményt elérni.

A mester tehát – a többi közt – Magyarország volt. A húszas esztendők elejétől az olaszok egyre-másra szerződtették a magyar labdarúgókat és trénereket. Tulajdonképpen a közép-európai – osztrák, cseh és magyar – futballisták szereplése lett a mérkőzések fő vonzereje. A Juventus az 1925/26-os évadban elért bajnoki címét nem utolsósorban a csapat edzőjének, Károly Jenőnek, valamint a csatár Hirzer Ferencnek köszön hette, akit gyorsasága és robbanékonysága miatt Olaszországban „Gazellának” becéztek. Hirzer egyenesen elbűvölte az Agnelli családot. „Már gyerekként imádtam a futballt és a Juventust. Sosem felejtem el azt, amit először négyéves koromban láttam. Hirzer annyira gyors volt, akár egy kilőtt nyílvessző” – emlékezett vissza Gianni Agnelli, a későbbi legendás „Avvocato”, akinek kedvenc labdarúgójává vált a magyar játékos. A tanítvány Olaszország előmenetele ragyogó volt, s ezt a magyar kortársak is konstatálták: „Addig okítottuk, dédelgettük őket, míg a fejünkre nem nőttek. Magyar játékosok, magyar edzők lepték el a szép olaszhont, s mire feleszméltünk, szembe találtuk magunkkal a tehetséges diákot, akinél nagyobbat még nem koppintott a fejünkre idehaza senki. Örökké fájó, soha le nem mosható szégyenfolt ég a magyar futball testén. Letörölni ezt az emléket nem, de jóvá lehet és kell tenni” – szólt az elemzés 1930-ban, a gyászos emlékű budapesti magyar–olasz 0-5 után.

Növelte Itália tekintélyét, hogy válogatottja 1934-ben házigazdaként, majd 1938-ban Franciaországban – a döntőben éppen Magyarország csapatával szemben – diadalmaskodott a világbajnokságon, s az 1936-os berlini olimpia futballtornáján is győzni tudott. Olaszország fölvételt kért és kapott az úgynevezett calcio danubiano, vagyis a közép-európai labdarúgás elitklubjába, sőt annak eminense lett.

Már korszerűbb futballt játszott, mint Magyarország. Fordult a világ: a húszas évek végétől – gyaníthatóan – az olasz példából okulva állították fel a magyarországi edzőképzést, mivel a trénerek szinte kizárólag a technikai elemek begyakoroltatásával foglalkoztak, és elhanyagolták az erőnléti, valamint a taktikai felkészítést. A magyar szövetségi kapitány 1933-ban így fogalmazott: „Minálunk még csak dereng az új stílusnak.” Dr. Mamusich Mihály, a kor neves szakírója pedig három esztendővel később megállapította: „Ha egyszer a hadviselő államok egyike elhatározta, hogy ezentúl harci gázokat is bevet, akkor a másik állam hadügyminisztere nem jelentheti ki, hogy ő nem törődik a gázzal, nem is akar tudni róla, mert az büdös.”

Azok a magyarok, akik a harmincas években is Itáliában maradtak, és a futballcipőt az edzői kispadra cserélték, hamar felismerték a magyar labdarúgás lemaradását. Az itthoniak pedig – a harmincnyolcas vb-ezüst ellenére – deklarált célként fogalmazták meg a visszazárkózást az európai élvonalhoz (!). Az MLSZ úgy döntött: Olaszországba küld szakembereket, hogy „nézzenek, lássanak, s tanulják ki, miben rejlik az olasz labdarúgás ereje.”