Milliónyi apró tűszúrás a teljes bőrfelületen, amikor a hideg vízbe ereszkedem: na, ez az egyetlen, ami megváltoztathatatlanul rossz a reggeli úszások során, minden más jó vagy legalábbis megszokható.

Nem élvezem persze a korai kelést sem – különösen nem a sötét, barátságtalan téli hajnalokon –, ám az iskolába készülődő lányok miatt a sportot ellógva is legfeljebb fél órával tölthetnék többet az ágyban, s akkor sem érezném úgy, hogy kialudtam magam. Pihentnek – furcsa módon – majd csak másfél órával később érzem magam, amikor az uszodai forró zuhanyból zubogó víz veri ki a harminc hossz, azaz ezer méter tempózás fáradtságát az izmaimból és az ízületeimből.

Harminc hossz az tíz mell meg tíz gyors és tíz hát, hosszonként váltogatva. Sokáig, éveken át csak a mell volt: kizárólag ezt tanultam meg gyerekként, s meg sem fordult a fejemben az innováció, hiszen a mell sokkal komfortosabbnak tűnt a többi úszásnemnél. Gyorson túl sokat kell a víz alatt lenni, háton meg nem lehet nézelődni. Azután egyszer egy orvos elkezdett dicsérni. – Nagyon okos, hogy úszni jár – mondta –, ezzel teszi a legjobbat a csigolyáinak, a gerincének. Így elkerülheti a „bicskát”. Ez azt akarta jelenteni, hogy – dacára a többszöri becsípődésnek – komoly kínokat okozó derekam megúszhatja a műtétet. Büszke voltam magamra, a bajnokok eufóriáját éreztem, amikor öltözködés közben a doktor hanyagul odavetett még egy kérdést. – Ugye nem mellen úszik? A láb békatempója nem tesz jót a gerincnek, háton ússzon vagy gyorson, amelyben a lábnak csak scrolloznia kell.

Negyvenhét évesen újra tanultam úszni.

A hát ment könnyebben. Csak addig kellett eljutni: már ne féljek attól, hogy nekimegyek valakinek, vagy attól, hogy fejjel belehajtok a medence végi falba, s már lehetett élvezni is. Ha a mell a nézelődés, a kíváncsiság, sőt a társaság úszásneme – a szélső sávban úszó idősebbek még beszélgetnek is közben –, a hát a transzcendenciáé: lebegő, sikló mozgás, amely még a zsúfolt medencében is magányosnak tetszik, hiszen csak a szemembe vakító lámpákat, az uszoda tetejét, az üvegtetőn át elém táruló eget látom. Ha kevesen vannak, a víz nem hullámzik, s a tempót is jól kaptam el, olyan érzés, mintha lejtőn csúsznék előrefelé, mintha még hajtanom sem kellene magamat, mintha a gravitációs erő vízszintesbe fordult volna, vonzana a túlsó part.

A gyorssal viszont meg kellett küzdenem. Talán a hátúszás könnyed elsajátítása nyomán felnövekedett önbizalom volt túl sok, talán a tüdőkapacitás kevés: az első próbálkozások már-már halálközeli élménnyel ismertettek meg. A második-harmadik tempóra elfogyott a levegőm, a fejemet rángásszerűen emelgettem ki a vízből, hogy oxigénhez jussak, így hamarosan szinte már arra sem maradt erőm, hogy a felszínre nyomjam magamat...

Mell-gyors-hát, mell-gyors-hát? Édes istenem! Majd, idővel – vigasztaltam magamat. Eleinte a harmincadik hossz fele ment gyorson, azután a teljes utolsó hossz, majd a tizedik, a huszadik és a harmincadik... A dolog kezdett működni. Rájöttem, hogy az energiatartalékaimat a leghatékonyabban a lábtempó sebességével szabályozhatom (nem kell úgy tekerni,mint egy rohamcsónak),megtanultam több tempót is a víz alatt megtenni, mindkét oldalról levegőt venni. A gyors a hatékonyság, a sportteljesítmény, az önképjavítás úszásnemévé vált. Gyorsúszás közben a legintenzívebb az élmény, hogy a saját izmaim erejével haladok előre, ráadásul nagyságrenddel sebesebben teszem, mint a másik két módon úszva. Gyorsra váltok, ha előznöm kell és ha néha imponálni szeretnék valakinek, ilyenkor ugyanis méltónak érzem magamra a „kisportolt” jelzőt is.

Nem kellene megtanulni pillangózni is?

Tempóról tempóraFOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS