Ötször öt karika
Hátráljunk a „páston” egészen Atlantáig: utálta, mint a többiek zöme?
Bár az volt az első olimpiám, és húszévesen, szinte gyereklányként nagy öröm volt, hogy egyáltalán ott lehetek, a tipikusan amerikai miliő – finoman szólva – nem ragadott meg. Ráadásul a négy közé jutásért egy olyan ellenféltől kaptam ki, akit előtte rendszeresen megvertem, csapatban pedig a nagymenők közé akkor még nem sorolható Egyesült Államok győzött le bennünket, úgyhogy vannak kellemesebb élményeim is a múltból.
S remélhetőleg lesznek a jövőben is... Most egyetlen dolog foglalkoztat: az, hogy kijussak Londonba. A csapat kvalifikációja még kérdéses, de bízom benne, hogy a német, francia, magyar hármasból végül is mi kerülünk a legkedvezőbb pozícióba a hátralévő versenyeken. Ha mégsem így lenne, akkor marad az egyéni kvóta, ám ilyenhez Európából csak két versenyző juthat hozzá. E tekintetben jelenleg a rangsor második helyén állok.
Meg ne bántódjék, de harmincöt évesen ez már önmagában szép teljesítmény.
A sportág élmezőnyében jó néhányan képviselik rajtam kívül is ezt a generációt, ezért aztán a kort nem tekintem különösebb érdemnek.
Még akkor sem, ha egy kétéves kislány most is ott sír a háta mögött?
Azt nem állítom, hogy újabban könnyű az életem, de megfelelő szervezéssel minden megoldható. A hosszabb edzőtáborokban például ott van velem a gyerek is. Ugyanakkor nem egyszerű a helyzetünk azért sem, mert a család, lévén a férjem kanadai, kétlaki életet él. Hogy mást ne mondjak, az utóbbi egy hónapot is Észak-Amerikában töltöttük együtt, ahonnan kedden jöttem haza.
Keményen tréningezett?
A legkevésbé sem, inkább csak a kondíciómat tartottam karban. Szükség van néha a pihenésre, a feltöltődésre. Tavaszra kell csúcsformában lennem, addig pedig még bőven van idő.
Felteszem, az októberi, cataniai világbajnokság után jólesett a kikapcsolódás...
Érem nélkül zárt, mondjuk ki, leszerepelt a magyar vívás a vébén, de én ezen egyáltalán nem csodálkozom. Egy darabig lépést lehet tartani a legjobbakkal úgy is, hogy ami feltéte leink és a nemzetközi elit lehetőségei között ég és föld a különbség, de hosszú távon ez nem megy. Ami Olaszországban történt, az a magyar sport tükörképe. Magam 2009-ben, huszonhárom év után igazoltam át az MTK-ból a Törekvésbe, mert – noha igazán nem voltak nagy igényeim – anyagi okok miatt muszáj volt váltanom.
És – feltéve, hogy kiharcolja a részvételt – Londonban mi a törekvés?
Miután az olimpiákon mindeddig nem szerepeltem különösebben sikeresen, a cél világos: végre érmet szeretnék nyerni. Úgy érzem, a képességeim alapján, valamint a mezőny ismeretében erre meg is van a reális esély.
Búcsúajándék önmagának?
Egyáltalán nem: egyelőre nem vetődött föl bennem a gondolat, hogy abbahagyjam. Persze sokat nyom majd a latban, hogy mi történik – ha egyáltalán történik valami – Londonban. Amennyiben minden jól alakul, még az is lehet, hogy Rio előtt megint beszélgetünk.
