Nem sokan veszik majd észre.

Mint ahogyan nem is sokan követték figyelemmel, mi zajlik az úgynevezett első osztályban. Az idei utolsó mérkőzés előtt napokon át vezették fel a Diósgyőr–FTC meccset olyan hangnemben, mintha az valamiféle világszám lenne. A találkozóra 11 ezer szurkoló ment ki; ez körülbelül a Chievo hazai mérkőzéseinek nézőátlaga (és azt már nem is jegyzem meg, hogy jó időkben a DVTK nemegyszer 28 ezer drukker jelenlétében fogadta az FTC-t, az Újpestet vagy a Vasast). A 11 ezres publikum itthon manapság különleges látogatottságot jelent, ám még ezzel együtt is a tizenhetedik forduló össznézőszáma 24 900 (átlagban 3112) volt. Ha a képernyő előtt ülőket is ideszámítjuk, akkor a mai magyar NB I törzsközönsége három-, legfeljebb négyszázezresre tehető. Ami annyit jelent, hogy közszolgálati vagy nagy kereskedelmi csatornán a hazai klubfutball fő műsoridőben nem „játszik”. Azaz versenyképtelen, ugyanúgy, mint a nemzetközi porondon, amelyről már a nyáron, az európai kupák prológusa idején keservesen (értsd: számunkra keservesen) kiselejtezik. Az érdeklődés kiváltképp csekélynek tekinthető akkor, ha meggondoljuk: sokszoros nézettséget lehetne elérni valódi labdarúgással.

Csakhogy igazi futball, az nincs.

A jelenlegi magyar változat nemhogy nem közbeszéd tárgya, de arctalan, sőt milliók számára nem is létezik. Az emberek nagy részének eszébe sem jut hazai bajnoki mérkőzésre kapcsolni, a játékosok, az összeállítások ismeretlenek a többség számára, s még jó néhányan azok közül is, akik mégis csak belenéznek a találkozókba, pár perc múltán elhűlve menekülnek vissza, mondjuk, a Bundesliga-közvetítésre, mert untatja őket az, ami az itthoni pályákon történik, illetve nem hajlandók gyötörni magukat a tempó, a felkészültség és a kulisszák közti irdatlan különbség feldolgozásával.

Ehhez képest a magyar futball „a topon van”. Virtuálisan. Megrendelésre. Hivatalból úgy tálalják, mintha minden a legjobban menne. Műsztárok és álrangadók serege születik azzal a célzattal, hogy aranynak láttassák a bolhapiaci bizsut. A valóságtól végletesen elrugaszkodva felminősítik a nem egyszerűen lapos, de (lásd a mellébeszélésen túl a fogadási ügyeket) morálisan is taszító hazai labdarúgást. Amilyen abszurd, olyan lehetetlen vállalkozás. Ám nem ez a legnagyobb baj.

Hanem az, hogy mindezzel elejét veszik a legcsekélyebb fejlődésnek is. Hiszen azok, akik ékszernek tüntetik fel a tucatárut, azt hirdetik: nincs is igény a minőségre. A jelszó: nemhogy elégedettnek kell lennünk a bazári portékával, de még lelkesedjünk is érte! Csakhogy a Villa Negrát képtelenség Empire State Buildinggé változtatni: a düledező viskó a legemelkedettebb megfogalmazástól sem lesz felhőkarcoló.

Építésre volna szükség, az alapoktól kezdve, megfontoltan, szerényen és serényen. De mindenekelőtt szembenézni azzal, hogy rozoga a ház.

Amíg erre szándék sincs, csakis a hattyúdal marad.

Labdarúgás alulnézetből