Mázli, hogy nem vagyok jól fizetett újságíró a Chicago Tribune-nál. Mert akkor most szakadna meg a szívem. Rákattintok a Bulls honlapján a „season tickets on sale”-re, s látom, hogy még mindig a teljes szezonra hirdetik a bérletet, mintha még mindig bérelhetnék 4950 dollárért (bő magyar milliócskáért) egy ülőkét 45 meccsre közvetlenül a palánk mögött, ahol bármikor a nyakamba zuhanhat 120 kiló Carlos Boozer.

De hát nincs szezon, csak bérvita. Ha gyorsan abbahagyják, adja az Isten, akkor csupán két hónapra vették ki a Sport TV-ből és az életemből az NBA-t; ha nem hagyják abba, amit ne adjon az Isten, akkor egész évre. Lehet NBA nélkül élni, nekem is sikerült negyven-egynéhány évig, de NBA-vel azért sokkal jobb. (Amíg a cikkem a sorára várt, a megállapodás majdnem megszületett. Karácsonykor valószínűleg megkezdődik a rövidített szezon, de a Bulls honlapján a bérleti ajánlat hétfőn még változatlan.)

Minden csapatjátékban át lehet élni a küzdelem szépségét és feszültségét, ám az amerikai kosárlabdát semmi sem pótolja. Tudniillik a kosárlabdának a legintenzívebb a pszichológiája és az esztétikája, és az NBA-nek a leg intenzívebb a kosárlabdája.

A legnagyobb labda, a legkisebb „kapu”, egyedül a magasban, szabadon, kapus nélkül. A legtöbb gól, a legtöbb támadás, a legtöbb drámai végjáték: a kosárlabdában múlik a legtöbb a legkevesebben. Szerezhet a csapatod száz pontot, és eggyel elbukik, egyetlen dobással. Tíz pont különbségről lehet veszteni-nyerni az utolsó percben, ami külön meccs a meccsben, egészen más taktikai repertoárral, lelkiállapottal, egészen másképp múló idővel.

Negyvennyolc perc alatt kilencven-száz (egy-két-három pontos) gól, percenként átlag kettő, még több elrontott, szerelt dobás, s mindegyik után külön harc a lepattanóért. Számoljunk utána, hogy ez átlagosan hány másodpercenként valami! Tíz hatalmas test kavarog és csapódik össze néhány négyzetméteren, a kavargásban bonyolult koreográfia, rend, kreativitás és szellemi harc. És ezt az egészet nagyon szorosan körülöleli a szenvedély. A közönség nagyon közel van, és nagyon aktív; a kispad, a mester pláne.

Ami nem gól, az – egy-két homályt leszámítva – mind-mind „kapufa”. Ez egy alliteráló játék: mindig minden millimétereken múlik. Sokszor felfoghatatlanul és érzékelhetetlenül kevésen. Fortuna kisasszony itt folyamatos szolgálatban van. A dobások fele-harmada megy be, az elég ahhoz, hogy minden rossz kísérlet fájjon és súlya legyen, de ahhoz is, hogy ez gyakran essen meg. A súlyos felelősség végig ott van a kezekben, s ezzel kell a mozdulatot egészen finoman beállítani a dobásra adatott villanásnyi esélyben.

Egy játékban, amely ilyen elképesztően sűrű, amely ennyire kegyetlenül és folyamatosan dolgoztatja a testet, a szellemet és a lelket, szükségképpen hatalmas hullámzásoknak kell lenniük. Csapatok között meg azokon belül is. A csapatod a jó meccsein is csapkod téged a menny és a pokol között. Csak árnyalatnyit fogja meg az ernyedő vagy szorongó lélek a mozdulatokat, a figurákat, s már nem jön össze semmi, fél negyedeken át nem hajlandó belemenni az a rohadt nagy laszti a rohadt kis kosárba. Úgy elvész húsz pont előny, hogy észre sem veszed. Aztán pedig valami beindul, valami fölszabadul, és egy tíz-tizenöt pontos runnal föltámad a csapatod. Ahogyan nem tudtad, miért nem esett be addig semmi, nem tudod azt sem, miért esik be azután minden. Soha nem nyugodhatsz meg sem a vezetésben, sem a reménytelenségben. És ezt a hullámzást látod meccsek között és meccsek alatt a csapatokon belül is. Az NBA tele van óriási játékosokkal, nagy egyéniségekkel, de egy sincs közöttük, akit ne láttál volna, nem kivételesen, de sokszor, teljes csődben, szánalmas vergődésben. Nincs az a csőd, amelyből egy nagy játékos föl ne tudna szárnyalni, és nincs az a szárnyalás, amelyből le ne tudna zuhanni egyik percről és pláne egyik negyedről a másikra. Derrick Rose, Tim Duncan, LeBron James, Dirk Nowitzki, Dwyane Wade, Kobe Bryant, Kevin Garnett, bárki. Pau Gasolról vagy az én kedvencemről, Manu Ginobiliről, az NBA talán legszellemesebb, legintellektuálisabb játékosáról nem is beszélve. És a franchise playerek mögött van még csapatonként négy-öt ember, aki bármikor megistenülhet, és beviheti együttesét a vállán a mennybe.

Az összes félisten közel van. Épphogy ki nem esnek a tévéből. Közelről látod, mit csinálnak. Közelről érzékeled a személyiségüket. Ráadásul van hozzájuk egy fékezhetetelen memóriájú Török Péter, aki a nagymamájuk almás pitéjét is belülről ismeri, s nemcsak a játékuk logikáját, személyiségük erejét és gyengeségeit világítja át, hanem azt is megtudod tőle, mi fáj nekik, mijüket hányszor műtötték, hová hány kilót kellene még rájuk pakolni, és mikor, miben mennek majd tönkre, szegények.

Az összes félisten közel van