Lett volna mit felidéznie.

Például azt, hogy tizennyolc évesen debütált a Salgótarján első csapatában. Az ifjabbak el sem tudják képzelni, micsoda csapat volt az! Menczel Iván a jobb-bekk posztján került be, mert a Szojka, Dávid fedezetpárba vagy a Bablena, Vasas, Csáki, Bodon, Taliga csatársorba nem lehetett beférni...

Igazán otthonosan azonban a középpályán mozgott. Ott játszott Tatabányán – Laczkó oldalán, Szabó György, Csernai, Szuromi és Deli mögött –, majd ott mutatkozott be 1968-ban abban a Vasasban, amely a Varga – Bakos, Mészöly, Makray, Ihász – Mathesz, Menczel – Molnár (Vidáts), Puskás, Farkas, Korsós gála-összeállításban verte 6-1-re a Videotont.

Hatvannyolc egyébként is a legjobb esztendeje volt, hiszen akkor nyert olimpiai bajnoki címet – többek között Novák Dezső, Páncsics Miklós, Szűcs Lajos, Fazekas László, Dunai Antal társaként –, s a bolgárok elleni döntőn (4-1) gólt is szerzett. Noha kitűnően kombinált, kiválóan rúgott és fejelt (mindez annak idején alapfok volt), az A válogatottban nem kapott helyet; az 1962-es világbajnokságon „csupán” a kerettagok közé tartozott.

Maradt neki az ötkarikás arany, a négy bajnoki bronzérem, a 279 NB I-es mérkőzés. Emiatt ne sajnáljuk: szép kollekció ez.

Annál inkább fájhat a szívünk azért, hogy elment szegény.