Elefánt a kerékpárboltban
A film olyan, mint az élet, amelyből kivágták az unalmas részeket. Ha igaz az Alfred Hitchcocknak tulajdonított mondás, akkor a kerékpársport a film nyersanyaga: kisebb megszakításokkal maga az unalom. A Tour de France minden évben három hétig tart, az idén az ausztrál Cadel Evans teljesítette a legrövidebb idő – 68 óra és 12 perc alatt – a távot. Nincs mit szépíteni a dolgon, a normál szakaszok utolsó két percében van egyáltalán történés, míg a néhány hegyi etapon jó esetben fél óráig tart a feszültség. Aki pedig véletlenül élvezi, hogy egymásodpercszámlálót néz folyamatosan, az a két egyenkénti indítású versenynap legvégén is tud szórakozni vagy negyedórát.
A Tour egy megpróbáltatás, de csak így, a monotóniától elgyötörve kerül közel az ember a csodált sportolókhoz. Számukra ennek a három hétnek még a legjobb része az, amit láthatunk. Fújjon a szél, essen az eső vagy perzseljen a nap, az igazi szenvedés a nyeregről leszállva várja a bringásokat. Először is: a szobabiciklin még levezetnek egy órát, ha kikapcsoltak a kamerák. A masszírozás után jön a horror: el kell fogyasztani annyi kalóriát, amennyit elégettek. Egy egészséges felnőtt napi táplálékának négyszeresét kell betolni esténként, ha törik, ha szakad, hullafáradtan. Aki ezt a meccset elbukja, másnap a biciklin sokkol be. Utána valahogyan le kell ápolni a menetrendszerű esések okozta sebeket, megmosni a véresre tört lábujjakat, és aludni is kellene, ha akadna egy kényelmes póz!
Kamaszként szerettem bele a kerékpársportba, amikor Németországban tanuló cserediákként úgy hozta a sorsom, hogy néhányszor együtt tekertem Tobias Steinhauser junior csapatvilágbajnokkal és Jan Ullrichhal, aki később a Tour győztese, majd örök ezüstérmese lett.
A legendás Miguel Indurain uralkodásának a végén kapcsolódtam be a Tour közvetítéseibe. Először a lovagiasság tűnt fel a mezőnyben, az íratlan szabályok, amelyek alapján a favoritok bevárják bukott társukat, a szökevények pedig megköszönik egymásnak a közös munkát, mielőtt megvívnának a szakaszgyőzelemért. Ahogyan kezdtem kitanulni a szakágat, észrevettem csapatsportjellegét ennek a látszatra egyéni sportágnak. Hirtelen megláttam a taktikát a legunalmasabb sík szakaszokban, láttam a zseniális húzását egy-egy csapatnak, amikor lecsapott a bolyra a kegyetlen oldalszél. Még mindig unalmas volt, de már vághatatlan.
A Tourból nem lehet élvezhető öszszefoglalót készíteni. Látni kell, hogyan fárasztják egymást a csapatkapitányok, hogy a három hét korábban említett néhány döntő pillanatában meglegyen a minimális erőfölény, ami a sárga pólóhoz kell.
Ez az írás azonban csak idáig szerelmi vallomás. A dopping szép lassan tönkretette a sportomat. Pontosabban az edzők, az orvosok, a versenyszervezők és maguk a kerékpárosok döntötték romba, amikor nem tanultak egyetlen botrányból sem. Sohasem akarták feladni a sumákolást. Próbálták annak a látszatát kelteni, hogy tiszták, miközben azt suttogták, hogy ha mindenki csinálja, akkor a legerősebb nyer. Milyen aljas és hazug indoklás! Nem az erős, hanem az „ügyes” – lefordítva: a drágább szereket megfizetni képes, a saját testével szemben könyörtelen, a nézőkkel szemben pedig végtelenül pofátlan sportoló – győz.
És nem csak azt kellett többször átélnem, hogy egy általam csodált versenyzőről, köztük Ullrichról kiderült, hogy „ügyes”. A legnagyobb kedvencem ugyanis a kis elefánt volt, ahogyan – elálló fülei miatt – olasz barátai hívták Marco Pantanit. A vasággyal együtt ötvenkilós kerekes egy frontális balesetben majdnem az életét vesztette. Eldöntötte hát, hogy leborotválja a fejét, hogy soha többé ne vesszen el egyetlen napsugár sem, ami érheti. Ebben az időben még nem hordtak sisakot kötelező jelleggel, s a Tour- meg Giro-győztes kis kopasz őrületbe kergetett mindenkit a meredek emelkedőkön bemutatott ritmusváltásaival.
Az ő sikerei is gyógyszerekre épültek, de tabletták tették elviselhetővé a régi sebek okozta fájdalmakat is, majd még több kábítószer a bukás és mellőzés depresszióját. 2004 februárjában egy biciklitesztelésre repültem Andalúziába, a repülőn olvastam, hogy Pantani belehalt a sport mellékhatásaiba.
Azóta csak a saját kerékpáromba vagyok szerelmes.
