„Del Bosque csak rontott a csapaton.” Nem nagy bejelentés; lehet, nem is igaz. Tesztmondat. Amikor kiejtem, körülnézek a társaságban, villan-e valamelyik szem. Annak tulajdonosa mellé ülök. Ő érti a sóhajtozásomat, hogy miért ért többet Marcos Senna egyedül, mint Busquets és Xabi Alonso együtt. Vagy képes ellentmondani. Mint egy titkos társaság tagjai, úgy szúrjuk ki egymást, a spanyol futball hódolói, s páholyunk ma már behálózza az egész társadalmat. Az Akadémián ugyanúgy ott vagyunk, mint a minisztériumokban, a fegyveres testületekben és a bíróságokon. Az építőipart már csak mi tartjuk életben, de nem mentes tőlünk a magyar súlyemelő- és rúdtáncos világ sem.

S itt most nem szalonszurkerekről beszélek. Nyomasztó élményem volt Pekingben, a Guo’an (tudják, az a csapat, amelyben Kenesei Krisztián is játszott más napokon)–Real Madrid meccs, ahová az újságírókon kívül valószínűleg csak a milliomosok és felső nómenklaturisták tizenéves gyerekei jutottak be, kétharmadrészt lányok, akik kizárólag a David Beckham mozdulatait kísérő sikoltozással voltak elfoglalva. Velük nyilván nem lehet érdemben szót érteni, nem tartoznak közénk.

Valaha Real Madrid-drukker voltam. Könnyű volt. Szinte sosem láttam játszani a csapatot, nem ismertem a játékosokat, a stílust, a problémákat, semmit. Egyet tudtam, hogy régebben ott játszott az Öcsi, akinek kapcsán mindig azt hallottam az édesapámtól, hogy az általam körülrajongott játékosok a nyomába sem érnek. Azt persze nem tudtam elképzelni, hogy milyen az a spíler, akinek Albert a nyomába sem ér, de sokat néztünk együtt meccset az apuval, volt róla tapasztalatom, adtam a szavára. (Nekem aztán Albert nyomába nem ért senki, míg végül 1985. május 14-én elhatároztam, hogy soha többé nem megyek meccsre.)

Sokkal később, már a kilencvenes években vettem egy illegális dekódert jó drágán, amivel tudtam fogni a Sky három sportcsatornáját, melyeken fordulónként két-három spanyol meccset is adtak. A Real Madrid és általában a spanyol futball látványa szabályos kulturális sokkot okozott nekem. A Redondo-, Raul-, Luis Enrique-, Zamorano-, Michael Laudrup-féle csapatba szaladtam bele, lehetett szeretni. S egyre jobban lehetett. 2001-től még a magyar tribünökön gyerekkoromban megtanult elvet – mely szerint franciáknak nem szurkolunk – is felfüggesztettem Zinedine Zidane madridi munkálkodásának idejére.

De nem akarok untatni senkit: jött Beckham, kirúgták Del Bosquét, én meg megtanultam, hogy spanyol futballt is lehet keserű szájízzel nézni. Mígnem eljött 2008 ősze, s úgy október közepén azon kaptam magam, hogy a Barcelonának szurkolok a katalánok minden meccsén. Okom éppen volt rá, mégis nehezen vall be az ember ilyesmit. Jó, apám nem látta Kubalát játszani. (Én már tanulmányoztam rövid felvételeket róla; mit ne mondjak, olyan, mint Messi, s nem tudom, kire nézve hízelgőbb ez a megállapítás.)

Persze Kubaláról beszélni is csak afféle szimbólum. Segítségével bejut az ember a beavatottak közé. Szabadkőművesség. Valaha vadidegenekkel tárgyaltam hasonló kérdésekről jegyért sorban állva vagy a 49-es villamoson. Mondjuk a válogatottról vagy a Fradiról. Annak a rendnek lényegében a teljes férfipopuláció a tagja volt. Nem hiányolom, csak úgy mondom.