Nyilván elmerengett már rajta: kinek, minek köszönhető, hogy a legutóbbi évadban bajnoki bronzérmes társaságból lassanként európai élcsapat válik?

Ezen aztán nem kellett sokat gondolkodnom, a válasz ugyanis rém egyszerű: a játékosok kiváló képességűek, ambiciózusak és sikerre éhesek. A munkához való viszonyuk kifogástalan, egyenként remek figurák, együtt pedig klasszikus csapatot alkotnak.

És milyen a mesterük?

Olyan szakember, aki a játékos-pályafutása során szerzett tapasztalatokat messzemenően igyekszik hasznosítani, mindenre elszánt, és egyetlen célja, hogy minél eredményesebb legyen. Olyan, aki, ha kell, közel engedi magához a tanítványait, de ha arra van szükség, diktátorként viselkedik velük.

Pólósként örült volna hasonló típusú trénernek?

Nagyszerű edzőim voltak, és ezért hálás vagyok a sorsnak. Ezzel együtt azt mondom: igen, örültem volna.

Tudvalevő, hogy nagy szívfájdalma: nem lehetett olimpiai bajnok, mert –bár éveken át meghatározó játékosa, sőt csapatkapitánya volt a válogatottnak – kimaradt a Kemény-érában először aranyérmes sydney-i együttesből. A mostani tűz a hiányérzet következménye is?

Ki tudja? Egy biztos: ha ott lettem volna az olimpián, akkor is ugyanilyen elhivatott lennék. A jelenlegi egy másik műfaj, egy másik karrier, amelybe sikerült átültetnem azt a szenvedélyt, amely pólósként jellemzett.

Amennyiben a szezon előtt arra kérik, hogy a játékosállomány erőssége alapján állítsa rangsorba a hazai együtteseket, a Szeged hová került volna a listán?

Az első háromba. De ma már konkrétabb lennék: az első helyre tenném magunkat, pedig Molnár Tamáson és Kiss Csabán kívül csupán két válogatott kerettagunk van, Baksa és Török, valamint egy korábbi horvát világbajnokunk, Kunac.

És Európában?

Azt hiszem, a kontinensen nem vagyunk dobogós pozícióban annak dacára sem, hogy a mögöttünk hagyott időszakban legyőztük a Varga Dénessel, hat horvát és egy spanyol válogatottal felálló Rijekát, továbbá Belgrádban a saját medencéjében öt éve veretlen Partizant is.

Azt nyilatkozta, hogy az évad rajtja előtt a bajnoki döntőbe kerülést tűzték ki célul. Feljebb került azóta a léc?

Abban a tekintetben nem, hogy az OB I-ben továbbra is a végjátékba jutás a tervünk, de az még nagyon messze van. Ugyanakkor a Magyar Kupát már megnyertük, ez mindenképpen plusz, amit senki nem vehet el tőlünk. És immár a nemzetközi porondon is lehetnek reményeink. Olyannyira, hogy bár tartom, akad néhány erősebb csapat a miénknél, a Bajnokok Ligájában kinéztük magunknak a Final Fourt.

Most a csapból is a szegedi póló „folyik”. A sportoló számára ez rendszerint maga a vészhelyzet...

Tisztában vagyok vele, hogy mindannyiunknak mindent ugyanúgy kell folytatnunk, ahogyan eddig tettük. Játékosként volt alkalmam hozzászokni a rivaldafényhez. Azt a szituációt tudtam kezelni, remélem, képes leszek ezt is.

Felteszem: a szegedi belvárosban nem győzi fogadni a gratulációkat.

Téved, mert ritkán akad dolgom arrafelé. Csak azért pedig nem flangálok a sétálóutcán, hogy ünnepeltessem magam.

Sikeredző!