Tizenkét lépés kéne csak?
Lékó 2002 és 2009 között kiemelkedően sikeres szakmai periódust élt meg, fehérrel és feketével is komoly alkotói ambícióval sakkozott, ugyanakkor interjúiban már ez idő alatt megemlítette, hogy az ő szintjén milyen nehéz játszmát nyerni, különösen sötéttel. A 2000-es évek elején Lékó kezében néhány hatékonymegnyitási fegyver volt sötéttel, a többi közt a Szvesnyikov-védelem; ennek megismerését Adorján nagymesterrel folytatott korábbi együttműködésének is köszönhette. Csakhogy a múló évek alatt a Szvesnyikov-védelmet a gyakorlat és az elmélet erodálta, Lékó pedig – bár továbbra is rengeteget fáradozott – nem tudott hasonlóan színes és ponterős megnyitást kidolgozni. Ebben közrejátszhatott, hogy Adorján rátermettségét sem tudta máséval pótolni, miután a korábbi tanácsadóval megszakadt a kapcsolata.
Ez a folyamat Lékó játékának polarizálódásához vezetett. Világossal volt „tere”, hogy változtasson: a királygyalog-megnyitásról részben áttért a vezérgyalog-megnyitásra, melyben szemmel láthatóan jól érzi magát. Sötéttel azonban nem volt képes ilyen szintű megújulásra. A játéka feketével olyannyira ellaposodott, majd elbizonytalanodott, hogy néhány hónapja a Világ Kupán a nála klasszisokkal gyengébb amerikai Samuel Shankland ellen kritikus helyzetben nem tudott feketével játszható állást előidézni, végül vesztett pozícióban ajánlott döntetlent. A most lezárult csapat Eb-n a probléma erősödésének lehettünk tanúi. Lékó mind a négy feketével váltott partijától gyorsan igyekezett szabadulni, ezekben a játszmákban a lépésszámátlaga mindössze 19 volt (míg világossal a duplája). Az utolsó, feketével vívott partija a 2657-es Élő-pontszámú román Lupulescu ellen így zajlott (Lékó Élő-pontszáma 2720):
1. c4 c5 2. g3 g6 3. Fg2 Fg7 4. Hc3 Hc6 5. e3 e6 6. Hge2 Hge7 7. d4 cxd4 8. Hxd4 d5 9. cxd5 Hxd4 10. exd4 Hxd5 11. Hxd5 exd5 12. 0–0 0–0, és a felek máris döntetlenre adták.
Ezt a megnyitási változatot a legigénytelenebb remiváltozatok egyikének tartják, arról nem is beszélve, hogy ezt a 12 lépést Lékó és Lupulescu előtt már többtucat nyian megtették abból a nem titkolt célból, hogy döntetlen legyen az eredmény. Azzal, hogy Lékó feketével nem próbál tartalmasan játszani, az egész csapatra hatással van: szekundánsa, a negyedik táblás Balogh Csaba például az Eb-n adott interjújában rendjén valónak tartotta, hogy a nála gyengébb horvát Palaccal – feketével – 15 lépésben remizett...
A bronzérem sok mindent felülír, mégis felvetődik: a sakkversenyek célja vajon kifejezetten csak az eredmény? Számít-e a játszmák minősége? Szintén komoly kérdés, hogy a sakkjáték felét, azaz a feketével játszott partikat, ki lehet-e küszöbölni? Lehet-e erre törekedni? Az igazi sakkjáték valóban csak az, amikor fehérrel játszunk, és amikor a fekete bábukat vezetjük – akár sokkal gyengébbek ellen is –, azt jobb mihamarabb elfelejteni?
További dilemma, hogy a profi játékosok, sportági idolok, akiknek a játszmáit az interneten ezrek követik élőben, remizhetnek-e néhány lépésben? Megismételhetnek-e már százszor is lejátszott remivariációkat, mondván, hogy ez a csapatérdek? Számítanak-e ilyenkor a nézők? És a siker tényleg mindenre kizárólagos magyarázat? Magunkat is meg kell kérdeznünk arról: a bronzérem feletti örömünk és büszkeségünk nagyobb-e a játék iránti érdeklődésünknél?
Ez a jelenség azért is érdekes,mert a magyar válogatott fehérrel és feketével is nyílt sisakkal szokott játszani.Emlékszik-e valaki arra, hogy Portisch Lajos panaszkodott a színelosztására? S hogy korábban Kaszparov vagy mostanában Anand, Carlsen, Aronjan nyilatkozott-e arról, milyen nehéz feketével nyerni?
Minderre lehet nyílt és lehet burkolt választ adni. A következő hónapokban három sakktörténeti erősségű viadalt is tartanak: e hónapban a moszkvai Tal-emlékversenyt, decemberben a londoni Chess Classicet, januárban a háromcsoportos holland Tata-tornát. Az ilyen kivételes sakkvetélkedők évtizedekig elképzelhetetlenek voltak magyar részvevő nélkül, most azonban egyetlen honfitársunkat sem hívták e rendezvényekre. A honi sakkozás kiszorulhat a nemzetközi porondról. A bronzérem hozzájárulhat ennek a veszélynek az elkerüléséhez, ám ha éljátékosaink nem térnek vissza maradéktalanul a sportág alapértékeihez, a szüntelen küzdelem és harc vállalásához, akkor félő, hogy a kisebb-nagyobb sikerek csak átmenetileg orvosolhatják a bajokat.
A szerző korábbi szakmai igazgató és szövetségi kapitány
