Miután abbahagyta aktív sportpályafutását, egyszer már dolgozott alelnökként, aztán a nevét adta a KSI szakosztályának, rendre felbukkant a versenyeken, mégis az volt az ember érzése: vendég ott, ahol házigazdának illene lennie...

Talán, mert az is voltam. Nem szeretnék a múltban turkálni, úgyhogy maradjunk annyiban: nem volt rám nagy igény. Ezért inkább az üzleti életben próbálkoztam.

Ha azt mondom, csak kisebb-nagyobb sikerrel, akkor diplomatikusan fogalmaztam, ugye?

Ismétlem, hagyjuk a múltat... Jelenleg a vendéglátóiparhoz kapcsolódó kereskedelmi vállalkozásomat igazgatom, és éppen úgy akadnak gondjaim, ahogyan szinte mindenkinek ebben a szférában. Napról napra kínlódunk, de vannak ötleteim, terveim, s amíg ez a helyzet, azt hiszem, minden rendben.

Szemben az asztalitenisszel?

Az eredmények hosszú ideje méltatlanok a hagyományokhoz, s ha minden úgy folytatódna tovább, ahogyan eddig történt, nem is lenne remény az előrelépésre.

A feltételes mód arra enged következtetni, hogy komoly reformok előtt áll a pingpongsport.

Régi barátom, Pákh Imre elnökké választása nyomán tényleg minden okunk megvan a reményre. A New Yorkban élő műgyűjtő üzletember, a Munkácsy Alapítvány létrehozója szívügyének tekinti kedvenc sportágának magyarországi feltámasztását, s ennek érdekében olyan gazdasági potentátokat, szakembereket nyert meg az ügynek, akiknek a személye garancia lehet a sikerre.

Pákhkal is a zöld asztalnál ismerkedett meg?

Inkább mellette. Negyvenhárom éve, a leningrádi Európa-bajnokságon találkoztunk először, amikor is ott tanuló egyetemi hallgatóként ő volt a magyar csapat tolmácsa. Noha később másfelé sodort bennünket az élet, a kapcsolatot tartottuk, s amióta elvállalta a szövetség elnöki posztját, ha Pesten jár, együtt vagyunk szinte reggeltől estig. Megpróbáljuk felépíteni azt a rendszert, ami az asztalitenisz sikeres jövőjének alapja lehet.

Mi a legsürgetőbb feladat?

Az utánpótlás-nevelés rendbetétele. A mostani helyzet abszurd: azok a klubok kerülnek a legkilátástalanabb helyzetbe, amelyek érdemi tevékenységet végeznek, amelyekben eredményes nevelőmunka folyik. Ha ezekben a szakosztályokban felnő néhány menedzselésre érdemes fiatal, akkor azoknak az utaztatási, táboroztatási költségei – de legalábbis a kiadások nagyobb hányadai – rendre a műhelyeket terhelik, amelyek ennek nyomán anyagilag ellehetetlenülnek. Ez tarthatatlan állapot. Mindemellett akadnak súlyos szakmai gondok is, melyek szintén orvoslásra szorulnak.

Mindent az utánpótlásért?

Mondhatjuk így is. Annak ugyanis nem sok értelmét látom, hogy harminc-harmincöt éves játékosokat versenyeztetünk nemzetközi szinten, miközben pezsgőt bontunk, ha egy fordulón túljutnak. A nulláról kell elkezdenünk az építkezést, nincs más út előttünk: az elkövetkező időben mindennek az utánpótlás-nevelésről kell szólnia. Amennyiben így lesz – márpedig így lesz –, akkor annak négy-öt éven belül érzékelhető eredménye mutatkozik majd.

Reszkessen Kína?

Irreális célokat természetesen nem tűzünk magunk elé. A kínaiak hegemóniája olyan mértékű, hogy velük belátható időn belül aligha lehet felvenni a versenyt. Azt azonban, hogy a magyar pingpong Európában viszszakerüljön arra a polcra, ahonnan jó két évtizede lepottyant, nagyon is elképzelhetőnek tartom.

A néhány hete rendezett Eb-n a női csapat harmadik, a férfiegyüttes hatodik lett. Nem huszonharmadik és huszonhatodik...

Nem szabad, hogy ezek a helyezések megtévesszenek bennünket. Az állapotok összességében sokkal siralmasabbak annál, mint amit a kirakat mutat.