Albert Flóriánra emlékezett-emlékezik a napokban a hazai társadalom, de a jelenkor magyar futballjáról újra és újra kiderül: mennyire nem méltó hajdani nagyságához (akár a Császárhoz, akár saját régi önmagához). A gól nélküli döntetlennel zárult FTC–Paks mérkőzésre kiment – I. Flórián előtt tisztelegve – csaknem tízezer ember, és bármilyen megindító volt is a megannyi gyertya látványa az Üllői úti sötétségben, a labdarúgó-találkozó nívója még szomorúbbá tette mindazokat, akik amúgy is keserves lelkiállapotban érkeztek a ferencvárosi pályára. Albert elvesztése nyilván összehasonlíthatatlanul nagyobb fájdalom, mint a kezdetleges mai futball látványa, de a rosszkedvet csak fokozza, ha az amúgy is döbbent nézőnek azt a következtetést kell levonnia: ez a mostani „játék” lenne például az FTC öröksége...

A nagy csatár persze egészen mást hagyott hátra, immár ugyancsak égi társaival, Mátraival, Sipossal, Benével, Vargával, Tichyvel vagy Farkassal együtt.

Abból nem lehet elvenni.

Ebből meg nincs mit.

S van még, ami tűnődésre késztet. Az MLSZ úgy látta helyesnek, ha a Magyarország–Liechtenstein barátságos mérkőzést nyilvánítja Albert Flórián-emlékmeccsnek. A szövetséget feltehetően a jó szándék vezérelte, de talán helyesebb lett volna várni egy ütemet – ahogyan Albert megvárta annak idején, míg elfekszik a kapus –, és olyan találkozót rendelni a magasztos célhoz, amely annak jobban megfelel. Tényleg a magyar–liechtensteini próbajáték illik a leginkább az extraklasszis center örökre szóló életművéhez? A mérkőzés jelentőségével mindannyian tisztában voltunk a nélkül is, hogy bekerült a magyar keretbe egy NB II-es labdarúgó, de ez aztán végképp aláhúzta: a futballt illetően micsoda emelkedettség várható.

Tessék csak kimondani, hogy Albert Flórián-emlékmérkőzés: Magyarország–Liechtenstein.

Nem tudom, mit szólna ehhez a Császár, ám abban biztos vagyok: ennél ő feltétlenül többet érdemelne.