A tudós abban a vitában kért szót, amely arról zajlik az Egyesült Államokban: a helyhatóságoknak kell-e közpénzből támogatniuk a sportvállalkozások új otthonainak megépítését. A helyi elöljáróságok az utóbbi húsz évben éppen húszmilliárd dollárral támogatták e beruházásokat az adófizetők számlájára.

A The Nation című New York-i lap a közelmúltban szintén arra hívta fel a figyelmet: soha senki nem bizonyította meggyőzően, hogy az arénafejlesztés hasznot hajtó befektetés. Az újság felidézte Robert Baade klasszikus tanulmányát, mely szerint harminc településből huszonhétben semmilyen közvetlen gazdasági hasznot nem hozott az építkezés.

Az elemzés azért is érdekes, mert az Egyesült Államokban vannak a világ legértékesebb sportvállalkozásai. Ezek amilyen hatalmas, olyan jól működő piacra termelnek, s folyton nyomást gyakorolnak a döntéshozókra, hogy közpénzből segítsék az üzletmenetet. Igaz, a támogatás formái az utóbbi időben átalakultak: mind kevésbé divat a készpénzes befektetés, inkább adókedvezményekkel, kamatmentes kölcsönökkel, egyéb infrastrukturális fejlesztésekkel segítik a klubokat. Ennek ellenére a csapatok tulajdonosai minduntalan azzal fenyegetőznek: elköltöztetik együttesüket a városból, ha nem kapnak megfelelő támogatást. Ugyanakkor a szűkülő források és az egyre nagyobb átláthatóság miatt kevés település áll elő csalogató ajánlattal.

Mindez aligha meglepő, ha elfogadjuk Frank Rashid főiskolai oktató konklúzióját: „A stadionra áldozott közpénzek hasznosak a csapattulajdonosoknak, a ligák vezetőinek, a fejlesztőknek, a politikusoknak, az arénák büféseinek. De szörnyűek mindenki másnak.”

Persze nem csupán gazdasági szempontok léteznek: a veszprémi kézilabda-együttes identitásteremtő, kultúraformáló ereje például aligha forintosítható. Nem szólva arról: a „régi” tengerentúli stadionok is fölöttébb újnak és korszerűnek számítanának mondjuk Magyarországon. (Munkatársunktól)