Tízmilliós a bő keret
Gondolom, szabad a gazda, úgyhogy elárulom: Hollandiáé és Spanyolországé...
Noha a sportág kedvelői már korábban is ferde szemmel böngészték a világversenyek eredménysorait, az utóbbi időszakban minden eddiginél szembetűnőbb az ázsiai, mindenekelőtt a kínai fölény, minőségben és mennyiségben egyaránt.
– És ez még jó ideig aligha változik – jövendöli Faragó Judit, a nemzetközi szövetség második legrangosabb pozíciójában (vezérigazgatóként) tevékenykedő főállású sportdiplomata.
Az elképesztő hegemónia kapcsán önmagában árulkodó – vagy inkább megdöbbentő – tény: a férfiak mezőnyében 2003-ban, míg a nők között 1955-ben (!) fordult elő legutóbb, hogy európai játékos állt az egyéni vbdobogó tetején (az immár kétségkívül sporttörténelmi tett a román Angelica Rozeanu nevéhez fűződik). További adalék: a legfrissebb világranglista első harminckét helyezettjéből mindössze tíz férfi és öt női versenyző nem az ázsiai kontinens valamely országát képviseli, s az öt „európai” hölgy közül is csupán egy – a 27. helyezett fehérorosz Viktoria Pavlovics – született az öreg kontinensen. A kollégái mind kínaiak...
Faragó azt mondja, ez mind semmi, hiszen ma már szó sincs arról, hogy csupán Európát lepnék el a Pekingből, Sanghajból, Tiencsinből és a többi távol-keleti központból érkező pingpongozók.
– A világelitben a szingapúriak, a dél-koreaiak, sőt a japánok is honosítottak már klasszisokat Kínából, ahol a becslések szerintmintegy tízmil lióan űzik a játékot, s csak a regisztrált válogatott kerettagok száma kétezer. Iszonyatos tömeg, példátlan szervezettség és fegyelem, tudatos munka, felfoghatatlan mértékű állami dotáció: ez a kínai pingpong, amelynek nincs valódi versenytársa a világban.
Azt gondolná az ember, a hajdanán magyar sikerektől hangos sportág népszerűségének kevéssé használ az egyeduralom, de a sportvezető cáfol.
– A Nemzetközi Asztalitenisz Szövetségnek kétszáztizenöt tagországa van; ezzel a röplabdások és a labdarúgók szervezete mögött a harmadik a világrangsorban. Az idei, rotterdami vb-n három és félmillió látogatója volt az ITTF weboldalának, amely a szövetségi honlapok látogatottságát tekintve a második helyet érdemli ki. De mondok mást: a pekingi olimpián a női csapatdöntő az ötödik, a férfi egyéni elődöntő pedig a hetedik legnézettebb tévéközvetítés volt.
Európában azért egészen más a helyzet. A mostani, gdanski Eb eseményeit kizárólag az interneten követhették nyomon az érdeklődők, bár a televíziós közvetítési jogot az Eurosport vásároltameg. Pontosabban, annak az ázsiai szekciója...
Az esélyek egyoldalúvá válása után nincs semmi csodálkozni való azon, hogy a kontinensen Németország és Franciaország kivételével szinte sehol sem képes képernyőre kerülni az asztalitenisz. S azon sem kell meglepődni, hogy ha ma nekiszegezik a kérdést egy tehetséges fiatal európai játékosnak, mit szeretne elérni a sportpályafutása során, akkor a válasz jó esetben úgy hangzik: Eb-aranyérmes akarok lenni. Reálisan nézve világbajnoki címmel senki nem számolhat közülük, hiszen a jelenlegi papírforma az, hogy a már kétszeres Eb-döntős Patrick Baum még a legjobb tizenhat közé sem jutna be a kínai nemzeti bajnokságon.
Jó darabig nem várható változás Kína európai „megszállását” illetően sem, de az első lépések már megtörténtek a helyzet normalizálására. Az ITTF 2008-ban hozott rendelkezése értelmében jelentősen megszigorodtak a honosítási szabályok: a 15 év alattiaknak három, a 18-at még be nem töltötteknek öt, míg a 21-en belül lévőknek hét évet kell kivárniuk az útlevél kézhezvétele után, amennyi ben új hazájuk színeiben kívánnak asztalhoz állni.
– Ám visszamenőleges hatállyal nem hozhattunk törvényt, így nincs mese, muszáj türelemmel lenni mindaddig, amíg a mostani korosztály kiöregszik – magyarázza Faragó Judit, és hozzáteszi: – Aztán legalább Európa újra az európaiaké lehet.
