Az egyesület az úgynevezett látványsportágaknak társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabály nyomán fordult a futballszervezethez. A Bács-Kiskun megyei második ligában szereplő együttesnek az előírások szerint nem kötelező csapatot indítania a serdülő korosztályban, az óvodai labdarúgás megszervezése pedig legföljebb karitatív tevékenységként értelmezhető e környezetben. Az önkormányzat pénzügyi helyzete miatt jelentősen csökkentette a sporttámogatás összegét: ha az egylet nem talál új forrást, akkor a gyermekfutballra nem jut már pénz.

„Az utolsó pillanatban jött a lehetőség. Reménykedünk...” – sóhajt Heltai. A helyhatóságok szorult helyzete miatt a kis településeken működő amatőr csapatok egyre nehezebb helyzetbe sodródnak: a vállalkozóknak sem megy a biznisz, így a helyi szponzorokmecenatúrájára aligha lehet számítani. Nemhogy fejlesztésre, felújításra, mezvásárlásra, utazásra nem telik már évek óta, de aktuálisan a működés is veszélyben van. Ebben a kivéreztető szisztémában egyenesen „életet menthetnek” a társasági adóból származó forintok.

„Csupán százötvenezer forintot kérünk” – feleli Varga Tamás, a székelyszabari egyesület elöljárója arra a felvetésre, hogy mennyi pénzt igényeltek a szövetségtől. A sportvezetőt a pálya szélén érjük utol, kollégáival gödröt ásott éppen: világítást telepítenének az egyik térfélre. „Mindenképpen megcsináljuk, de nagyon sokat segítene a támogatás. Amatőrök a játékosaink, munka után edzenének, ám addigra már besötétedik az ősszel...” – indokolja a fejlesztést. „Miért ilyen kis összeget kérnek?” – kérdezem, mire így felel: „Ha a létesítményre költünk, akkor harminc százalék önrészt kell összeszednünk. Hiába kérünk hárommillió forintot, ha nem tudunk mellé tenni annyit, amennyit kell. Addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér.”

Ugyanezzel a fordulattal jellemzi klubja politikáját Vizi Károly, Tanakajd klubvezetője. A 780 lakosú Vas megyei falu egyesülete főként az infrastruktúrát fejlesztené, ha pályázata befutna. „Mindenki azt hitte, az utánpótlásra megy majd a legtöbb pénz, de nem tudunk a gyerekekre költeni, amíg nem teremtjük meg a sportolás feltételeit” – magyarázza Vizi. Éppen ezért a rettenetes állapotban lévő öltözőt csinosítanák, tataroznák és felszerelést vásárolnának. Az önkormányzat persze még magán sem tud segíteni, nemhogy a klubon. Az elöljáró megjegyzi: „El sem tudja képzelni, menynyit segítene egy új mosó- és szárítógép.Hat csapatunk van, rengetegmezt kell tisztítanunk. Nem szólva arról: telente haza kell hordanom a felszerelést, hogy megszáradjon...”

Kiss István, az apagyi klubvezetés tagja leszögezi: bérjellegű kiadásra nem kérnek támogatást, mert náluk senki nem kap fizetést. A Szabolcs megyei kiscsapat főként az iskolák közötti bajnokság szervezésére, a legkisebbek versenyeztetésére és utaztatására, dresszek vásárlására fordítaná a pénzt. S talán kézilabdakapuk is kerülnének a sporttelepre...

Az elöljárók egyetértenek abban: óriási segítséget jelentene a mecenatúra, sok helyen a túlélést, az utánpótláscsapatok fenntartását segítené elő. Akad olyan is, aki feszült, mert úgy hallotta: több az igény, mint a pénz. A sportvezetők most azt várják, hogy kiderüljön: költhetnek-e mosógépre, kézilabdakapura meg új mezre?

A szegények luxusára.